Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után
Kiss J. László zelítéseknek kell tekinteni. John Herz, ezzel egyetértve, saját álláspontját „realista liberalizmusként" jellemezte. Charles W. Kegley a realista-neoliberális megközelítés „hibrid kombinációja" alapján egy új paradigma megszerveződésének az esélyeit látja. Nézete szerint a hidegháború lezárulásával kibontakozó globális rendszer elősegítheti mindkét elméleti tradidó legfontosabb sajátosságainak integrádóját46. Harvey Starr egyenesen arra utal, hogy a realista és liberális perspektíva szintézisének ele mei adottak: a realizmus és neoliberalizmus valójában nem úgy kapcsolható össze, mint két egymást teljesen kizáró rivális megközelítés, hanem mint egyetlen elméleti kontinuum különböző pozíciói47. A realizmus olyan alapfeltételezései, mint az anarchikus nemzetközi rendszer, a decentralizált szankcionáló mechanizmusok, az elrettentés, a neoliberális megközelítés olyan elemeivel kapcsolhatók össze, mint a nemzetközi jog, nemzetközi intézmények és rezsimek szerepe. Még szembetűnőbb a két irányzat közötti közeledés a realizmus és a neoliberális institudonalizmus viszonyában. A két irányzat a nemzetközi anarchia következményeinek és természetének megítélését illetően különbözik egymástól, ám abban egyetértenek, hogy a nemzetközi rendszer ugyan valamilyen mértékben anarchikus, ám az együttműködés lehetséges. Joseph M. Grieco a „neoliberális kihívást" értelmezve hangsúlyozza, hogy a neoliberális institudonalizmus legújabb változata elfogadja a realizmus olyan premisszáit, mint az önérdekeit követő, racionális állam elsődlegessége, mely az együttműködésből mind nagyobb hasznot kíván húzni48. Robert Axelrod neoliberális gondolkodó a realista kiindulás premisszáinak elfogadása után azt a kérdést fogalmazza meg, hogy milyen feltételek között jön létre a „központi hatóság nélküli egoista államok világában az együttműködés"49. Az institucionalisták a nemzetközi rezsimeket nem az államok felett magasodó mitikus képződményeknek tekintik, hanem hangsúlyozzák, hogy a normákat, magatartási szabályokat az államok önmaguk számára hozzák létre, s az interdependencia korában az államoknak szükségük van a nemzetközi intézményekre annak érdekében, hogy kollektív cselekedeteik keretében saját érdekeiket megfogalmazhassák. A hidegháború alatt a nemzetközi intézmények elterjedése jól szemléltette, hogy az anarchia nem szükségszerűen akadályozza meg az együttműködést. Az institucionalista és realista irányzat közötti kölcsönhatás jól kimutatható. A liberális institudonalizmus egyfelől megkísérelte megmagyarázni a világpolitika 1945 óta végbement példátlan intézményesedését - az 1940-es és a korai 1950-es években a funkcionalizmus, az 1950-60-as években a neofunkcionalista regionális integráció, majd az 1970-es években az interdependencia-iskola elméleteiben -, míg a realisták igényt támasztottak az institucionális elméletek kritikai felülvizsgálatára. Történelmileg a szigorú realizmus az intézmények számának és jelentőségének a csökkenését, míg a neoliberális institudonalizmus ennek ellenke zőjét várta, hangsúlyozva az intézmények növekvő szerepét az államok „természetének" megváltoztatásában. A realizmus is számos kísérletet tett - a hegemóniális vezetés, a hatalmi egyensúly, a szövetség-építés elméleteivel - a nemzetközi együttműködés megmagyarázá96 Külpolitika
