Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után
Kiss /. László származékaként a „neoliberális institucionalizmusról" és a „liberalizmus felgyógyulásáról" szóló értekezések száma33. Sokan azt a gondolatot vetették fel, hogy a Woodrow Wilson által a nemzetközi politikáról alkotott klasszikus liberális megközelítés ma már nem tűnik annyira irreálisnak és talán újra alkalmazható. A világ „demokratikus növekedési övezetének" a kiterjedése, az önrendelkezés kérdésének előtérbe kerülése, az interdependenda, a határokat átlépő együttműködés és kommunikáció formái, az állami szuverenitás területeinek szupra- és szubnadonális irányban megfigyelhető korlátozódása a realista elméletekkel szemben azt a benyomást erősítette, hogy az államok természete megváltoztatható. A szovjet birodalom összeomlása sokak számára azt jelezte, hogy az államok elvesztették étvágyukat a területi hódításokra, számos gyarmatosítói múlttal rendelkező állam önként vált meg birodalmától, s a Moszkva részéről megnyilvánuló nagyfokú készség a fegyverzetcsökkentésre annak a realista krédónak mondott ellen, hogy a nemzetközi politikában a képességek állandó növelése, az erőszakkal való fenyegetés és az erőszakalkalmazás a meghatározó. Valójában a realista ortodoxia kritikája már a hetvenes években - az államközpontú versus transznacionális-világpolitikai szemlélet vitájában - lyukakat próbált ütni a realista paradigma falán. Robert Keohane és Joseph Nye 1977-ben megjelent Power and Interdependence című munkája nyíltan bírálta a realista megközelítés olyan alapvető előfeltételezéseit, mint a katonai erő primátusa, a nemzetbiztonság kérdése, s az államoknak homogén racionális szereplőkként való felfogása34. Ez a vita, de még inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális institucionalistái és realistái közötti polémia olyan kardinális kérdéseket állított középpontba, mint a nemzetközi anarchia korlátozása a nemzetközi együttműködés útján, illetve a nemzeti együttműködés korlátái a nemzetközi anarchia feltételei között. Az ortodox realizmus neoliberális kritikája nem csupán az interdependenda szerepére utal, hanem a nemzetközi rezsimek és a nemzetközi szervezetek, a normák, a szabályok, azaz a „globális lojalitások" állandó növekedésére, melyek az államok magatartását irányítják meghatározott kérdésterületeken. A hidegháború vége után a neoliberális instituciona- lizmus arra helyezi a hangsúlyt, hogy nemcsak a nemzetközi intézmények és rezsimek száma növekszik, hanem ezzel együtt nő a befolyásuk az államok magatartására, az államok önérdekeinek a megváltoztatására, s ily módón a decentralizált, anarchikus önsegélyen alapuló nemzetközi rendszer a regionális és globális kormányzás, a „világbelpolitika" irányában átalakítható35. Ha a nemzetközi rendszer anarchiája elvileg nem is szűntethető meg, ám következményei jelentősen csökkenthetőek, ha az államok együttműködnek a nemzetközi szervezetekben. A nemzetközi szervezetekben az „intézményesített interakció" minden tagnak tájékoztatást ad a többi magatartásáról és szándékáról, s ilyen módon korlátozható a nemzetközi rendszerben a biztonsági dilemma. Ebben rejlik a nemzetközi szervezetek teljesítménye, jóllehet kollektív biztonságot nem nyújtanak, legfeljebb csak akkor, ha a nagyhatalmak „in concert" 92 Külpolitika
