Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - ÖSSZEOMLÁS UTÁN - Romer, Jean-Christoph - Schreiber, Thomas: Franciaország és Közép-Európa
Franciaország és Közép-Európa ta Lengyelországot, Németország már felépítette azokat a hídfőállásait, amelyekre későbbi kapcsolatait alapozta. Ha a nyolcvanas évek sajátos összefüggéseiben ennek a politikának megvolt is a létjogosultsága, egyes francia köröknek a Ceaucescu-féle Romániával szemben tanúsított magatartása már teljesen érthetetlen. Igaz, hogy, egészen 1989-ig bezárólag a francia-román kapcsolatok megszakítatlanok voltak, és Franciaország nem sokat törődött vele, hogy Bukarestben lábbal tiporják az emberi jogokat. Azzal, hogy a franciák Ceaucescut szalonképesebbnek tartották, mint Jaruzelskit, nemcsak megmosolyogtatták, de elképesztették és mélyen elszomorították a Varsói Szerződés országait. Nem csoda, hogy Magyarország és Lengyelország olyan sokáig bizalmatlan volt Franciaországgal szemben. Abból, hogy egy ország erősen franciabarát, még nem szükségképpen következik, hogy igazi demokrácia. E magatartás következtében nagymértékben csökkent Franciaország megbecsültsége a térségben, ahol igen erős a frankofon és frankofil hagyomány, másrészt már akkor megvolt ezekben az országokban a szándék, hogy árnyaltabb külpolitikát folytassanak, különösképpen Franciaország irányába. Az olyan germán kultúrájú országok, mint Magyarország és Csehszlovákia - bár az utóbbi esetben a franciák hajlamosak elfelejteni, hogy Párizs milyen nagy szerepet játszott, amikor, 1918-ban, kialakultak a fiatal ország demokratikus intézményei11 -, mind fejleszteni akarták kül- kapcsolataikat, mégpedig legfőképp Franciaországgal, amely azonban, sajnos, nem tudott válaszolni erzekre az igényekre. így például Magyarország, amely a lengyel szükségállapot bejelentése után valósággal „specializálódott" az európai szociáldemokrata pártokhoz való közeledésre, nem mindig részesült olyan fogadtatásban, amelyre pedig méltán számíthatott volna Franciaországban egy baloldali kormány részéről. Igaz, hogy Mitterrand első keleteurópai útja Budapestre vezetett, de a nyitánynak ezúttal sem lett folytatása. Mindez arra vall, hogy a franciák - mind politikai, mind gazdasági szinten - lekéstek jó- néhány találkozót azzal az országgal, amely már a nyolcvanas évek elején belefogott a rendszer működésének alapos átalakításába. Bár Franciaországban volt bizonyos érdeklődés a kommunista rendszerek iránt, ez azonban mit sem változtatott azon, hogy - hosszú távú és koherens külpolitika híján - Franciaország nem tudott megfelelni a kelet-európai országok elvárásainak. Az NDK és az NSZK esetében kettős üzenetről volt szó. Bonn-nal például azt kellett megértetni, hogy Párizs számára létezik egy másik Németország is. A Berlin- Pankowba szánt üzenet viszont azt közölte, hogy egyrészt nem az NSZK az egyetlen nyugati ország, másrészt az SDP sem az egyetlen képviselője a szocialista eszmekörnek, különösen a biztonság és a nemzetvédelem szempontjából. És mégis, bár voltak azért a francia vezetésnek világos pillanatai, Franciaország - mind politikai, mind gazdasági téren - már jóval a totalitárius rendszerek össze1996. tavasz 67
