Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 3-4. szám - DOKUMENTUMOK 1956-RÓL - Kiss József - Ripp Zoltán - Vida István: Tito és Hruscsov levélváltása 1956.december 3.-1957.január 10.
Tito és Hruscsov levélváltása Nagy Imre november 4-én hajnalban elmondta nevezetes rádióbeszédét,6 majd a jugoszláv diplomaták hívására számos társával együtt a nagykövetségre ment, ahol menedékjogot kapott.7 A lemondatásra szőtt terv azonban a jugoszláv diplomaták és politikusok minden igyekezete ellenére kudarcba fulladt, és ezzel nemcsak a Nagy Imre-csoport került csapdába, de maguk a jugoszlávok is. Egymásnak ellentmondó igényeknek próbáltak megfelelni. Támogatták a Kádár-kormányt, miközben felelősséggel tartoztak a Kádártól mereven elhatárolódó Nagy Imre-csoport sorsa iránt is. Tekintettel kellett lenniük nemzetközi reputációjukra, melyet komolyan megterhelt a szovjet intervenció elfogadása, és persze a belpolitikai fogadtatásra is. A legnagyobb gondot Titóék számára a rohamosan elhidegülő szovjet-jugoszláv viszony jelentette. A viszony romlásának következményei hamarosan a magyar '56 eltérő megítélésében is jelentkeztek. Hruscsov már november 7-ei levelében8 elkeseredésének adott hangot, amiért a jugoszlávok nem teljesítették a magyar miniszterelnök kikapcsolására tett ígéretüket, Nagy Imre pedig már nem csupán mint kiküszöbölendő tényező, hanem egyre inkább mint a magyar ellenforradalom főbűnöse jelent meg szemükben. Moszkva számára ezért elfogadhatatlan volt a Nagycsoport Titóék által szorgalmazott Jugoszláviába szállítása, helyette követelték kiadásukat a Kádár-kormánynak. Ellenkező esetre Hruscsov csöppet sem burkoltan azzal fenyegette meg a jugoszlávokat, hogy Nagy Imrééket jugoszláv ügynökként fogják feltüntetni, s a magyar eseményekért a felelősség egy részét Belgrrídra fogják hárítani. Erőteljes jelzés volt, hogy a Belgrád legelszántabb ellenségének számító albán Enver Hoxha (Hodzsa) a Pravda hasábjain kezdte felmelengetni az ötvenes évek elejéről ismert jugoszlávellenes vádakat,9 melyek hamar támogatásra találtak a kommunista pártok sztálinista vezető köreiben. Tito november 11-én Pulában elmondott híres beszéde - amely a szovjet-jugoszláv levelezés egyik legfőbb témája lett -, pontosan tükrözte a jugoszlávok ellentmondásos helyzetét, egyúttal felgyorsította és radikalizálta a kibontakozóban lévő folyamatot.10 A jugoszláv elnök mindenekelőtt a Kádár-kormányt biztosította támogatásáról. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy Moszkva erősödő türelmetlensége könnyen egy keményvonalas fordulatot eredményezhet Magyarországon, ezért a Rákosi-rendszer keltette jogos felháborodásra hárította a felelősséget az októberi felkelés kirobbanásáért, amelyben „a munkásosztály és a haladó emberek nagy része" is fegyvert ragadott. Tito létkérdésnek érezte a jugoszláv érdekek szempontjából, hogy egy sztálinizmusellenes vonal erősödjön meg a nemzetközi kommunista mozgalomban, a magyar felkelés értékelése ne adjon indokot a visszafordulásra, ezért világossá tette, hogy Kádár támogatása egy antisztálinista megoldásnak szól. Ennek megfelelően szorgalmazta, hogy a szocialista országok viszonyát azok az elvek szabályozzák, melyek 1955-56-ban a szovjet-jugoszláv kibékülés alapját szolgáltatták. De ezért volt fontos az is, hogy éppen ezt az alkalmat ragadta meg annak 1996. ősz-tél 221
