Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 3-4. szám - DOKUMENTUMOK 1956-RÓL - Kiss József - Ripp Zoltán - Vida István: Tito és Hruscsov levélváltása 1956.december 3.-1957.január 10.
Dokumentum A nyugati segélyek ellenére súlyos gazdasági nehézségekkel küszködő és ellenséges országokkal valósággal bekerített Jugoszlávia számára elsődleges érdek volt a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok rendezése, a normalizációért cserébe azonban nem kívánt feladni semmit elért nemzetközi pozíciójából. Meg akarta őrizni önállóságát és jó kapcsolatait a Nyugattal, ezért a Szovjetuniótól is elvárta, hogy elismerje függetlenségét, nemzetközi szabadságát és szuverén jogát belső berendezkedéséhez. A szovjet vezetés elsőrendű törekvése természetesen az volt, hogy az 1948-ban durva módszerekkel eltaszított Jugoszláviát visszacsalogassa a táborhoz, és helyreállítsa a kommunista országok egységét. Hruscsov és Bulganyin 1955. májusi Canossa-járása Belgrádban, majd 1956-ban az SZKP XX. kongresszusa és Tito júniusi moszkvai útjának eredményei azt mutatták, hogy a jugoszlávok elérték céljukat, hiszen a közös deklarációkban a szovjet vezetőkkel elismertették külpolitikai elveiket, egyúttal megőrizték politikai mozgásterüket, s nem adtak fel semmit önállóságukból.3 A kibékülési folyamat eredményeit a belgrádi vezetés okkal könyvelte el sikerként, amely jelentősen megnövelte a titoista Jugoszlávia tekintélyét. A siker egyúttal arra is alkalmas volt, hogy alátámassza Tito túlméretezett külpolitikai ambícióit. Tito ugyanis amellett, hogy vezető szerepre törekedett az el nem kötelezett országok éppen formálódni kezdő mozgalmában, azt is céljának tekintette, hogy a keleteurópai desztalinizációs folyamatot befolyásolva növelje országa befolyását a térségben. Ehhez azonban szövetségesekre volt szüksége a szocialista országok kompromittálódott sztálinista vezetőivel szemben, akiknek szemében nem csupán szálka volt a belső rendjét tekintve is különutas Jugoszlávia, de ők maguk ellenérdekeltek voltak a saját korábbi politikájukat megkérdőjelező változásokban. Tito a legfontosabb szövetségesnek természetesen Hruscsovot kellett hogy tartsa, akinek reformelkötelezettségét azonban időnként hajlamos volt túlbecsülni. A változások iránt Lengyelországban és Magyarországon tapasztalható igény, a reformerek és az ortodox erők harca azzal kecsegtette a jugoszláv vezetőket, hogy igazolódik saját szocializmuskoncepciójuk, és érvényre juthatnak a térségben külpolitikai elképzeléseik. Tudjuk, hogy Rákosi 1956. júliusi leváltásában szerepe volt annak, hogy Tito nem volt hajlandó a magyar-jugoszláv kibékülés folyamatát a legmagasabb politikai szintre emelni, ameddig a jugoszlávellenes politikában kompromittálódott vezetés van hatalmon. A Rákosit követő Gerő Ernő személye sem váltott ki semmiféle bizalmat. Gesztusok sorára - így Rajk László és társai teljes rehabilitálására - s a szovjet vezetés győzködésére is szükség volt ahhoz, hogy megszülessen a megállapodás a magyar párt- és kormánydelegáció 1956. októberi jugoszláviai látogatásáról. Nyilvánvaló volt, hogy a jugoszlávok a Gerő-féle vezetéstől nem várnak komoly reformokat. Ezzel szemben a Nagy Imre nevével fémjelzett reformer ellenzéki csoport és Tito között könnyen felismerhető volt az elvi egyetértésen alapuló érdekkö218 Külpolitika
