Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Krausz Tamás: Sztálin levelei Molotovhoz, 1925-1936
Sztálin levelei Molotovhoz talizmus gyógyulási folyamata magában rejti a kapitalizmus belső gyengeségének és bomlásának előfeltételeit. A burzsoázia fokozza a tőkekivitelt, tovább gazdagodik, a gyarmatokon fokozza az elnyomást és a kizsákmányolást, fokozza nyomását a Szovjetunióra, és minden ellenforradalmi erőt az angol-amerikai tőke körül összpontosít". Sztálin magánleveleiben is eleve feltételezte a nyugati burzsoáziáról, hogy permanens összeesküvést sző a Szovjetunió ellen. Ugyanakkor a Szovjetunió és a Nyugat kapcsolatát „racionális" gazdasági együttműködésre kívánta építeni, ami a hagyományos nemzetközi munkamegosztási szerkezet figyelem- bevételét jelentette. Sztálin tisztában volt azzal, hogy a fejlett kapitalista világhoz képest hazája gazdaságilag sokkal gyengébb. A felzárkózás program lett. Az utolérés koncepciója már eleve magában rejtette a nyugati demokráciák egyfajta respektálását. Sztálin - mint ismert- a nyugati technikai fejlődés hatása alatt állt. A geopolitikai és gazdasági megfontolásokat azonban Sztálin sohasem keverte össze az ideológiai megfontolásokkal. Ebből a szempontból is érdekes egy levelének részlete, amelyet Molotovhoz írt 1932. június 19-én: „Ami az Egyesült Államokat illeti, bonyolult kérdés. Ha arról van szó, hogy háborúba akarnak minket csalni bármilyen trükkel Japánnal, akkor persze mondhatjuk nekik, hogy menjenek a pokolba. De ha arról van szó, hogy az Egyesült Államok olajmágnásai beleegyeztek, hogy 100 millió rubeles kölcsönt adjanak nekünk bármilyen politikai ellenszolgáltatás nélkül, akkor persze bolondok lennénk, ha nem fogadnánk el a pénzüket... Szükségünk van a devizára!" Sztálin áhítozott arra, hogy a nagyhatalmak a Szovjetuniót egyenrangú partnerként kezeljék, s ennek érdekében súlyos áldozatokat is hajlandó volt hozni. Gondolkodása állandóan defenzív volt velük szemben. Nincsen olyan dokumentum, mely szerint Sztálin, illetve a szovjet vezetés háborút akart volna kezdeményezni bármely nagyhatalom ellen, de megvetette őket pökhendiségükért, amit a gazdagok és erősek tulajdonságának tekintett. Sztálin a diplomácia síkján a realitások embere volt, pontosan értette az erőviszonyok szerepét a történelemben. De - hangsúlyozom - arra nagyon adott, hogy egyenrangú partnernek tekintsék. Molotov 1933. január 23-i beszéde kapcsán Sztálin - kissé darabos stílusában - így vélekedett a nagyhatalmakról: „Vjacseszlav! Ma olvastam a kiilügyekről szóló részt. Jól sikerült. A magabiztos és lenéző tónus a nagyhatalmak irányában, a hit saját erőnkben, az a mód, ahogyan finoman, de egyértelműen beleköpünk a bizonytalankodó nagyhatalmak levesébe- nagyon jó. Csak hadd egyék meg." A müncheni egyezmény fordulatot idézett elő Sztálinnak a nagyhatalmakhoz való viszonyában. Sztálin élet-halál kérdésnek tekintette, hogy ne a Szovjetunió legyen a nagyhatalmak közül a náci Németország első áldozata. A müncheni egyezményben a Nyugat csalárdságát leplezte le, Hitlerrel való kokettálásról beszélt. Ezt követően még „felszabadultabban" operált a hagyományos diplomácia eszközeivel, amelyeket kiválóan ismert a nyugati világ gazdag diplomáciatörténetéből, s jól alkalmazta azokat. Ha eltekintünk a világforradalomról hangoztatott kötelező, szinte rituális hittételeitől (amelyekben egyébként hitt), és valóságos történelmi cselekedeteiből indulunk ki, láthatóvá válik, hogy Sztálin a 30-as évek második felében alapjában védelmi stratégiát követ. Hagyományos diplomata abból a szempontból, hogy - ha kell - katonai erővel is szövetségre kényszeríti a szomszédos országokat, vagy legalábbis közömbösíteni akarja őket, hogy a Szovjetunióval szemben ne alkossanak blokkot. Sztálin a „kettős fedezék" szindróma nyomása alatt a 20-30-as években mindvégig a hábo1996. tavasz 141
