Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után
Nemzetközi rendszer é elmélet n kelet-nyngnti konfliktus után után ilyen fejlődés nem történt. A volt kommunista államok illetve utódállamok nem akarnak a létező liberál-kapitalista renddel szemben valami újat létrehozni. Ellenkezőleg. Arra törekszenek, hogy minél inkább alkalmazkodjanak a „demokrácia", a „piacgazdaság", a „civilizáció", a „Nyugat", illetve „Európa" uralkodó normáihoz. Igen találó Jürgen Habermas kifejezése, aki a végbement változásokat a „nachholende Revolution" terminusával jelöli, arra utalva, hogy Közép- és Kelet-Európábán olyan történelmi változás megy végbe, amely a nyugat-európai nagy társadalmi és ipari forradalmak megkésett, utólagos megvalósítását jelenti.56 A posztnapóleoni korszaktól eltérően, 1989 után csak a történelmi paradigmává vált hidegháborús konfliktus értelmében lehet „vesztes"-ről vagy „nyertesiről beszélni. A keletnyugati konfliktus lezárulása után a nemzetközi politika minden szereplője - ha a fejlettségi szint különböző fokain is - ugyanazzal a globális civilizációs kihívással néz szembe. A közép- és kelet-európai országok szempontjából ugyanakkor éppen a hidegháborús „vesztes" logikájából következik a nyugati integrációs struktúrákhoz való felzárkózás, a modernizáció esélye. A posztnapóleoni háborúk utáni időszaktól eltérően már a korábbi hidegháborús nemzetközi rendszerben létrejött az összeurópai EBEE-folyamat, amely a hidegháború után - immáron nemzetközi szervezetként (EBESZ) - megerősítette összeurópai szerepét. Az EBEE-folyamat egyfelől valamennyi érdekelt európai állam részvételével a nemzetközi kapcsolatok demokratizálódását jelentette, másfelől a multinacionális diplomácia olyan innovációja volt, amely a békés változásnak („aszimmetrikus konvergencia"), Európa átalakításának az eszközévé vált. Ily módon már a hidegháborúban létrejöttek a hidegháború utáni nemzetközi rendszer lehetséges elemei, s így ami 1989-ben véget ért, lényegesen különbözött attól, ami 1947-48-ban elkezdődött. A napóleoni háborúk után egy teljesen új intézményes rend jött létre Európában, míg a hidegháború befejezése után, a „hideg béke" időszakában Európa nem áll szilárd intézményi alapon, hanem azon a „maradékon", amely alapvetően a hidegháborúban jött létre a nyugat- európai-transzatlanti térségben. Az európai helyzetet a változások után egy intézményi aszimmetria jellemzi. A hidegháborúban létrejött és sajátos módon fél-európai intézmények - így az EU és NATO - egyfelől saját sikereik áldozatai lettek, másfelől egy fegyelmező ellenség hiányában csak akkor képesek túlélni „sikereiket", ha képesek valódi összeurópai intézményekké alakulni. Az új európai biztonsági architektúra fogalma alapvetően az új funkciókkal bővülő európai és atlanti intézmények (NATO, EU, NYEU), valamint az EBESZ, ENSZ és Oroszország egymást kiegészítő, összekapcsoló és részlegesen átfedő viszonyára és annak megvalósítására utal. További különbség, hogy a hidegháború vége a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti konfliktusnak is a végét jelenti. Természetesen kérdéses, hogy ez a nagyhatalmi katonai magatartás végét jelenti-e, az államok új csoportosulatának és a hegemóniák új típusának a létrejöttét azonban valószínűleg igen, helyettesítve a régit. A bécsi kongresszus európai rendjéhez képest a hegemónia tekintetében nagyon cseppfolyós állapotban vagyunk. Nincs az államoknak egy új tömbje, s az Egyesült Államok is vonakodik at1996. tavasz 99
