Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
A NATO keleti politikájának alakulása volt. A tagállamok kormányai általában egyetértettek abban, hogy nem lehet szó a szervezet keleti irányban történő kibővítéséről. Bár voltak, akik bátorítóbban fogalmaztak, mindenekelőtt a német politikusok. Volker Rühe védelmi miniszter például egy ízben kijelentette, hogy szívesen látná a visegrádi országokat a NATO tagjai között.30 Kijelentését többen — így az akkori magyar kormány tagjai is — konkrét ígéretnek tekintették és többször megismételték határozott csatlakozási szándékunkat. Néhány politikus pedig a NATO-hoz való társulásról kezdett beszélni, és az Észak-atlanti Közgyűlésben ilyen értelmű határozati javaslatot terjesztettek elő, jóllehet a szervezet alapokmánya nem ismeri a társulás intézményét.31 A kibővítésre azonban gyakorlatilag semmiyen esély sem volt. A NATO jelentősebb politikusainak többsége határozottan ellenezte azt, általában a következő megfontolások alapján:32 1. A NATO kibővítését igen komolyan ellenzi az orosz kormányzat, emellett a közép- kelet-európai országok csatlakozása egyértelműen a konzervatív orosz nacionalista erőket erősítené. A NATO-tagságnak ugyanis csak akkor lenne értelme, ha a belépő országok nem csupán jogi, hanem materiális garanciákat is kapnának, ami pedig elsősorban NATO-csapatok áiiomásoztatásával lenne biztosítható.33 Ennek eredményeként viszont Oroszországban a bekerítettség érzése növekedne, ami végül is a biztonságpolitikai együttműködési készség csökkenéséhez, rosszabb esetben pedig agresszív orosz külpolitika megjelenéséhez vezetne. Erre mutattak azok az utóbbi időben elhangzott moszkvai nyilatkozatok, amelyek — Jelcin első, pozitív reagálásával ellentétben — kifejezett tiltakozást tartalmaztak a kelet-közép-európai államok esetleges felvételével szemben.34 A felvétel elutasítása ma szinte az egyetlen olyan külpolitikai kérdés, amelyben Javlinszkijtól Zsirinovszkijig ügyszólván minden orosz politikus egyetért. A NATO- nak aligha érdeke az, hogy valamennyi orosz politikai erő ellenére cselekedjen. Közömbös, hogy az egységes orosz stratégiai szemléletnek valósak-e az alapjai, hogy a kelet felé „terjeszkedő" NATO valóban fenyegetést jelentene-e Moszkva számára. Itt nyilvánvalóan olyan történelmi percepciókról és fóbiákról van szó, amelyek a közeli és a távoli múltban egyaránt gyökereznek, s amelyekről az Észak-atlanti Szövetségben úgy gondolják, hogy számolni kell velük.35 Természetesen elképzelhető a tagsági viszony idegen csapatok állomásoztatása nélkül is, amint az a hidegháború korszakában például Norvégia esetében történt. Valószínűtlen azonban, hogy ez a megoldás az orosz percepciók szempontjából lényegesen eltérő helyzetet eredményezne. (Többek szerint ezért a NATO bővítését csak abban az időpontban kellene — és lehetne — lebonyolítani, amikor Oroszországban már végbement a nemkívánt fordulat: ha az expanzív célkitűzéseket megfogalmazó, szélsőséges erők már hatalomra jutottak, előbb- utóbb konkrét fenyegetést képezve először a „közeli", majd a „távoli" külföld számára. E vélemények szerint a NATO bővítése lenne az egyetlen eszköz egy ilyen természetű expanziós folyamat feltartóztatására.36) 2. A közép-európai országok felvétele súlyos problémákat jelentene a NATO katonai doktrínájának, haderői struktúrájának, harci képességeinek, döntéshozatali, illetve vezetési rendszerének fenntartása szempontjából.37 Az érintett országok védelmi erői ugyanis je1995. tavasz 73
