Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Gyarmati István: Magyarország útja a NATO-ba
Magyarország útja a NATO-ba lesz a NATO tagja — meg azért sem, mert nincs szüksége a tagságra: biztonsági érdekeit éppen olyan jól tudja a NATO-n kívül maradva menedzselni, mint tagként, sőt, a tagság csak járulékos terhekkel járna, amelyek vállalása nem áll Oroszország érdekében. A NATO sem nyerne az orosz tagsággal. Nemcsak az orosz politikai filozófia, nemcsak a múltból megmaradt terhek miatt, de Oroszország méreteinél és helyzeténél fogva is tagsága a NATO végét jelentené. Szükség van azonban Oroszország és a NATO között egy olyan viszony kialakítására, amely de facto szövetségessé teszi a NATO-t és Oroszországot mindazon célok érdekében, amelyek elérése közös érdek s ennek alapján lehetséges. A stratégiai partnerséget, amelyről annyit beszélünk, valós tartalommal kell megtölteni, olyan tartalommal, amely biztosítja Oroszország bevonását mindazokba a döntési folyamatokba, amelyek érintik biztonsági érdekeit. (Ennek természetesen nem egyetlen színtere a NATO. Az európai biztonsági rendszer döntéshozatali mechanizmusainak megteremtésében és működtetésében jelentős szerepe lesz, mint láttuk, más szervezeteknek, orosz szempontból ezek közül a legfontosabb az EBESZ.) Meg kell határozni a stratégiai partnerség tartalmát, azt hogy melyek azok a kérdések, amelyekbe elengedhetetlen Oroszország bevonása (nukleáris kérdések, Európa biztonságának globális vonatkozásai, a regionális biztonság globális aspektusai, az Európán kívüli kihívások, stb.), s melyek azok a procedúrák, amelyek ezt lehetővé teszik. Elvileg, mutatis mutandis, a Washingtoni Szerződés V. cikkelyének kivételével valamennyi rendelkezés kiterjeszthető Oroszországra. A bővítés ütemezésének és határainak meghatározása Oroszországon túlmenően is rendkívül komoly kérdés. Ám ezt a problémát is a realitások, nem pedig a jelszavak alapján kell megközelíteni. Helytelennek tartom azt a kérdésfeltevést, illetve célkitűzést, amely szerint a NATO bővítésének úgy kell végbemennie, hogy az ne eredményezze új választóvonalak kialakítását, mivel ez a kérdésfeltevés rossz következtetéseket sugall. Tényként kell elfogadni, hogy a NATO és a hozzá hasonló integrációs szervezetek sosem lesznek univerzálisak, azaz mindig lesznek olyan országok, mégpedig többen, mint a tagok, amelyek kívülmaradnak az adott szervezeten. Ebből adódóan, a cél nem az, hogy ne alakuljanak ki különbségek, ha úgy tetszik, választóvonalak ( amelyek egyébként ma is léteznek a tagok és a szervezeten kívüli országok között és a különbség „csak" annyi lesz, hogy a tagok száma néhánnyal növekedni fog). Az igazi kérdés az, milyen lesz a viszony a szervezet és a kívülmaradók között, konfrontációs vagy kooperatív. A NATO-nak Oroszországhoz és más kívül maradó országokhoz főződő viszonyát úgy kell alakítani hogy az az együttműködésen alapuljon, ne vezessen konfrontáció kialakulásához, legalábbis ne a NATO hibájából (hiszen ha a kinnmaradók egyike-másika olyan politikát folytat, amely ellentmond a NATO- országok demokratikus értékrendjének — s ilyen ma is van és a jövőben is lesz —, akkor ezzel szemben ellenállást kell tanúsítani: éppen ez a NATO értelme). 1995. tavasz 59
