Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Gyarmati István: Magyarország útja a NATO-ba
Magyarország útja a NATO-ba E sorok írója úgy gondolja, hogy a tagállamok védelméhez szükséges (politikai és katonai) képesség fenntartása elengedhetetlen: ennek feladása a NATO gyors halálát jelentené. Ugyanakkor erős kétségei vannak afelöl, hogy a NATO képes-e (nem katonailag, hanem politikailag) a második feladat végrehajtására, illetve hogy ez lenne-e a helyes módja az európai konfliktusok kezelésének. A NATO alapvető célja, amelyet a Washingtoni Szerződés is rögzít, a tagállamok védelmének biztosítása kölcsönös biztonsági garanciák által. Ez a Szerződés létrejöttének időpontjában egyértelműen a szovjet kommunista fenyegetés elleni védelmet szolgálta — s minden ellenkező híreszteléssel szemben nem kötődött a Varsói Szerződéshez, hiszen a NATO létrejöttekor a Varsói Szerződés még nem létezett, s ezért már csak a formális logika szerint is hazug minden érvelés, amely azt mondja, hogy a Varsói Szerződés megszűntével megszűnt a NATO létjogosultsága is. A NATO fejlődése azonban a későbbiekben, kimondva-kimondatlanul, más feladatokkal is bővült, miközben megőrizte az eredeti feladatokat, amelyek nem kerültek rögzítésre a Washingtoni Szerződésben, de világosan fellelhetők a NATO történetét tanulmányozva. Ezen feladatok közül az elsődleges a demokratikus rendszerek védelme illetve erősítése a tagországokban (mindezt világosan mutatja Németország integrálása, a NATO- nak a görög, spanyol és portugál totalitáriánus rendszerek felszámolásában játszott, nyíltan ki nem mutatható, de nehezen alábecsülhető szerepe), valamint a tagországok egymáshoz való viszonyának konszolidálása (amelyre nem a török-görög viszony relatíve elfogadható szinten tartása az egyetlen példa, hanem például a francia—német viszony alapjainak és hátterének megteremtése is ide sorolható). Mindezek a feladatok ma is jelentkeznek, beleértve a védelmi képesség fenntartását is. A védelmi képesség ugyanis nem kizárólag akut katonai fenyegetés ellen szükséges — mint ahogy az volt a szovjet kommunista fenyegetés idején—, hanem mindaddig, amíg fennáll a lehetősége annak, hogy a fenyegetés újjáéled. A fenyegetésnek nincs szükségszerűen ideológiai töltete: a kommunizmus mint ideológia és társadalmi rendszer eltűnése nem jelenti azt, hogy nem áll fenn annak a lehetősége, hogy ismét megjelenik egy olyan kontinentális hatalom, amelynek terjeszkedő imperialista céljai vannak, s amely megkísérelheti a földrész feletti katonai dominancia megszerzését. Igaz, Oroszország ma katonailag nem képes erre, s politikája sem tűzi, nem is tűzheti ki ezt célul. Politikai törekvéseink középpontjában annak kell állnia, hogy egy ilyen lehetőséget megelőzzünk, s ez nemcsak Európának, hanem Oroszországnak is létfontosságú érdeke, tekintettel arra, hogy egy európai méretekben terjeszkedő orosz hatalom szükségszerűen totalitáriánus lenne. Éppen ezért egy olyan katonai erő fenntartása, amely az Oroszországban kétségtelenül meglévő imperialista erőket meggyőzi arról, hogy egy ilyen célkitűzés eleve kudarcra van ítélve, nemcsak Európának, Oroszországnak is elemi érdeke: aki ennek a katonai erőnek a felszámolását szorgalmazza, nem érti, vagy nem akarja érteni a probléma lényegét és dinamikáját, aki en1995. tavasz 53
