Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Meiszter Dávid: Bizonyosságok és dilemmák
Bizonyosságok és dilemmák össze csak egyik vonatkozását kívánom megvilágítani. Eredetileg a NATO feladata a tagállamoknak a szovjet birodalom hagyományos vagy nukleáris támadásától (totális háborútól) való megvédése volt. Ez a veszély az 1989—90-es és azt követő események következtében megszűnt. Ezzel megszűnt a NATO eredeti létjogosultsága is. A NATO lényegében azóta keresi a raison d'étre-jét. Katonai-védelmi szervezet lévén keresi az ellenséget, tagságát megvédendő. Nehezen talál megfelelőt, hihetőt. Új ellenség és feladat hiányában született meg a fordulatot közvetlenül követő időben NATO- tisztviselők körében a „kétségbeesés" jelszava: bővítés vagy elhalálozás. Értsd: ha nincs bővítés, nincs mivel — siker reményében — foglalkoznia. Ez az első pillanatban primitívnek tűnő megközelítés azonban mély értelmet rejt magában. Arról van szó, hogy a bővítéssel a NATO megtalálta azt a teret, ahol — ha megváltozott formában is — folytatni tudja eredeti feladatát: védelmet nyújtani. Ezt ugyan most a stabilitás Közép-Kelet-Európa irányába való kivetítésének nevezik, de ez mit sem változtat a lényegen. Védelmet nyújt. Igaz, nem egy megnevesíthető katonai hatalommal szemben, hanem bizonyos új, néha még csak halványan kirajzolódó veszélyek ellen. Ez így egyértelműen üdvözlendő. Félő azonban, hogy a háttérben még egy, kevésbé üdvözlendő, indíték is meghúzódik. Lehet, hogy így próbálják „kiszűrni" a közép-európai térségben túlságosan energikusan követelődzők szemét. Biztonsági garanciákat nyújtanak nem küszöbön álló, nem közvetlenül fenyegető veszélyeztetettség ellen (nem nagy kockázat!), ahelyett, hogy a térség államait az immanens és azonnali sürgető jellegű veszélyekkel szemben vérteznék fel (ez ugyanis rendkívül költséges lenne!). Ezzel az eszmefuttatással csak azt kívántam jelezni, hogy bizonyos folyamatok — amelyek számunkra kedvezőek vagy általunk óhajtottak — beindulhatnak a mieinktől teljesen eltérő érdekek, megfontolások alapján. Ezzel nem minősítem azokat, semmiképp sem akarom negatív értékelésüket sugallni. Mindössze azért jeleztem, mert úgy vélem, hogy ha egy politikai erőcsoport — legyen az kormány vagy egy párt — rááll egy pályára, akkor világosan látnia kell a rendszer valamennyi mozgatórugóját. Csak így tud hosszabb távon is sikerre számító politikát kialakítani. Mennyire kelliink nekik? Mindezek után, ha visszatérek az alapkérdésre — indokolt-e a tagságra törekvés, indokolt-e a sietség a jelöltek részéről? —, fel kell tennem a következő kérdéseket is: Melyek a közép-európai társadalmak legégetőbb problémái? Milyen kihívásokra kell válaszolnia a politikának, illetve milyen feszültségek fennmaradása vezethet olyan szituációhoz, hogy parlamenti ciklus közben megkérdőjeleződhet a külpolitikai irányvétel, ne adj isten, megbukhat egy kormány? Közülük melyekkel szemben nyújt védelmet a NATO- tagság? Ha górcső alá vesszük e társadalmakat, akkor — azt hiszem — a tévedés kockázata nélkül megállapítható, hogy a döntő veszély a bizonytalanság érzetének elhatalma1995. ősz—tél 141
