Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Vnlki László a Földön, amely nemzetközi jogi értelemben véve is semleges, azaz státusát egyoldalúan nem változtathatja meg, és mások is kötelesek azt tiszteletben tartani. Az egyik Svájc, amelynek semlegessége régebbi eredetű, az 1815-ös bécsi kongresszuson kötött megállapodások egyik eredménye. A másik Ausztria, amely 1955-ben a nagyhatalmakkal való megegyezésének köszönhetően azért vált semlegessé, mert ez volt a feltétele a szovjet csapatok kivonásának. A többi, önmagát semlegesnek vagy el nem kötelezettnek nyilvánító országot — mint például Svédországot vagy Finnországot — státusuk fenntartására semmi sem kötelezi, azt bármikor megváltoztathatják. A kelet-nyugati szembenállás évtizedeiben egyébként a fentiek valamennyien úgy folytathattak semleges, illetve el nem kötelezett külpolitikát, hogy a NATO védőernyőjét rájuk is kiterjesztették. Napjainkban, a Varsói Szerződés megszűnése után, egy „tömbön kívüli" közép- és kelet-európai állam már aligha számíthatna a szövetség védelmére, tehát a mások által garantált semlegességre. Figyelemét érdemel egyébként, hogy Ausztria újabban egyre szűkebben értelmezi semleges státusából folyó kötelezettségeit, sőt viták folynak annak teljes feladásáról is. Mindent összevéve, úgy vélem, hogy a belépés mellett szóló érvek védhetőbbek, mint azok, amelyeket ellene hoznak fel. Kelliink-e nekik? Olvasva a folyóiratokban és a napi sajtóban megjelent elemzéseket, szót váltva tájékozottabb nyugati szakértőkkel, az a benyomásom, hogy a NATO-nak egyelőre csak szerény mértékben van szüksége a közép- és kelet-európai államokra. Ennek a megállapításnak ugyan ellentmond, hogy a NATO-politikusok a diplomáciai érintkezések — különösen a kétoldalú találkozók — során ennek pontosan az ellenkezőjét állítják, valamint az is, hogy Brüsszelben 1995 őszén elkészítették azt a hivatalos tanulmányt, amely a csatlakozás feltételeit vázolja. Sokan megírják azonban, hogy a Nyugatnak pillanatnyilag nem fűződik érdeke a szervezet kibővítéséhez, másoktól pedig — ha nem is dokumentálható módon — arról lehet értesülni, hogy a nyilvános fórumokon vagy kétoldalú találkozókon elhangzott kijelentéseket nem kell minden esetben szó szerint venni. A nyugati politikusok jelentős része máshogyan beszél a nyilvánosság vagy a közép- és kelet-európai partnerek előtt, mint egymás társaságában. Van, aki a kibővítést őszintén támogatja, de azt is látja, hogy e téren még távolról sem jutott kollégáival egyetértésre. Mások pedig nyíltan és határozottan a kibővítés ellenzői. A szándék és a tett külöbözősége mögött nem kell szükségképpen rosszhiszeműséget feltételezni. Arról van szó, hogy most kormányszinten lehetetlen azt állítani, hogy a Nyugat nem érdekelt Közép- és Kelet-Európa katonai-politikai integrálásában. A bizonytalanságot erősíti az is, hogy hiányzik a NATO hosszú távú célkitűzéseinek meghatározó Külpolitika
