Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Valki László közökkel, milyen hadműveleti tervek alapján lépjenek fel a megtámadott állam védelmében. Elvileg tehát elképzelhető, hogy nem alakul ki egyetértés a közös fellépést illetően; a gyakorlatban ennek kipróbálására a hidegháború időszakában szerencsére nem került sor. Valójában az Észak-atlanti Szerződés 5. cikke teljesen logikusan fogalmaz az idézett módon, hiszen egy nemzetközi katonai erő bevetése nem is történhet másként, csak a résztvevő államok együttes döntése alapján.19 A modern hadviselés nem ismer rögtönzött akciókat. Az 5. cikk értelmezése egyébként más összefüggésben is szóba került. Van, aki azt állítja, hogy a hidegháború évtizedeiben végül is komolyan lehetett venni a kollektív védelemre vonatkozó előírásokat. Eszerint külső agresszió esetén valamennyi tagállam — még Franciaország is — kész lett volna segítséget nyújtani a megtámadottnak. A hidegháború óta azonban megváltozott a helyzet, ezért ma újra kellene értelmezni a kérdéses cikkben foglaltakat. „Az 5. cikk tartalma és terjedelme ... immár a múlté — írja Michael Stürmer —, ... ezért megint át kellene gondolni annak megvalósulását, mégpedig nemcsak jó időjárási körülmények között, hanem [válsághelyzetben] is."20 Ézt a nézetet azonban szerfelett veszélyesnek tartom, hiszen lényegében nem állít mást, mint hogy át kellene fogalmazni azt a cikket, amelyen az Észak-atlanti Szerzője alapul. Mi értelme lenne egy kollektív védelmi szervezetnek a kollektív védelem kötelezettségét tartalmazó előírás nélkül? Mindenesetre megnyugtató, hogy a NATO 1995 szeptemberében közzétett „tanulmánya" (lásd e számunk dokumentumát — A szerk.) amely első ízben körvonalazta autentikus módon a belépés feltételeit, nem kérdőjelezi meg az 5. cikk értelmét, hanem egyértelműen kimondja, hogy az új tagállamok élvezni fogják „a Washingtoni Szerződésből fakadó valamennyi jogot".21 Az 5. cikk értelmezésével kapcsolatos megfontolások konkrét aggodalmakat is takarnak. Sokak számára kérdéses, hogy vajon hajlandó lenne-e a NATO minden eszközzel megvédeni az újonnan felvett tagállamok biztonságát. Annak idején, a kölcsönös nukleáris elrettentés korszakában a kérdés úgy merült fel, hogy vajon az amerikaiak készek lennének-e Chicagót feláldozni Frankfurtért. A kibővítés után Frankfurtot nyilván valamelyik közép- vagy kelet-európai várossal kellene behelyettesíteni.22 A megfigyelők nincsenek meggyőződve arról, hogy a jelenlegi tagállamok parlamentjei szívesen ratifikálnának egy olyan szerződést, amely kötelezettségvállalást tartalmazna számukra távoli, gyakran ismeretlen területek megvédésére. „Soha ne kezdjünk globális nukleáris háborút egy olyan ország védelmében, amelyet nem vagyunk képesek megtalálni a térképen" — ajánlja egy amerikai újságíró.23 A lényeg azonban — megítélésem szerint — nem ebben, hanem a prevencióban rejlik. Abban, hogy a szövetséges államok az elmúlt évtizedekben olyan integrált katonai struktúrát hoztak létre, amely képes megvédeni bármely tagállam bizton104 Külpolitika
