Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Szeret, nem szeret... A NATO-kibővítés kérdőjelei Valki László E gy karikaturista egyszer talán lerajzolja napjaink közép-kelet-európai politikusát, amint ábrándosán nyugat felé tekint, s akácfaleveleket tépdesve maga elé mormolja: szeret, nem szeret... Néhány év óta sajátos pszichózis lett úrrá a közép- és kelet-európai országokon. Varsótól Budapestig minden politikai aktust, minden valamennyire is releváns eseményt aszerint kezdtek értékelni, hogy az elősegíti-e az adott ország csatlakozását a NATO-hoz vagy árt annak. A kormányok a bizonyítási kényszer állapotába kerültek. Azt igyekeztek demonstrálni a Nyugat előtt, hogy teljes mértékben alkalmasak a felvételre, és igencsak vigyáztak arra, nehogy hibát kövessenek el. A nagy igyekezetben ez persze nem mindig sikerült. Amikor például néhány éve közönséges bűnözők megtámadták a prágai nemzetvédelmi minisztérium őrzését ellátó katonákat és elszedték fegyvereiket, Prága aggódni kezdett: az eset komolytalan színben tüntetheti fel a cseh hadsereget és akadályozhatja a Cseh Köztársaság felvételét a NATO-ba. A különböző események, nyilatkozatok, állásfoglalások természetesen az évek során összemosódnak. Egyesek elfelejtődnek, másokat megőriz a politikusi emlékezet. Az érdekelt országokról azonban előbb-utóbb kialakul egy általános kép, amelyen utóbb fölöttébb nehéz változtatni, különösen, ha a kép kedvezőtlen.1 Ez persze némileg megmagyarázza a Közép- és Kelet-Európábán tapasztalható különös pszichózist. A legtöbb politikus abból a feltételezésből indul ki, hogy végül is minden egyes esetben az adott ország sorsa, történelmi jövője forog kockán. A legkevésbé sem biztos, hogy a jó magaviseletű államokat felveszik az euro-atlanti integrációba, de bizonyos, hogy nem veszik fel azokat, amelyek rossz magaviseletűnek bizonyulnak. A helyzet sajátossága az, hogy a NATO- (és az EU-) csatlakozás kérdése az utóbbi években annyira eluralta a külpolitikát, hogy már-már annak helyébe lépett. Boszniát leszámítva alig esett már másról szó magasabb szintű nemzetközi tárgyalásokon, mint hogy mikor, kiket, milyen sorrendben, milyen feltételek mellett vesznek majd fel egyik vagy másik szervezetbe, kik lesznek azok, akik kimaradnak és legfőképpen, mit szólnak mindehhez egykori szomszédunk, Oroszország 1995. ősz—tél 97
