Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - EURÓPÁBÓL AZ UNIÓBA - Inotai András: A regionalizmus dinamikája a magyar-német kapcsolatok példáján
Inotai András zetben íródott. Ugyanakkor érdemes felfigyelni néhány „kisebb" különbségre. Az 1992 februárjában aláirt magyar—német szerződés kiemeli Magyarország szerepét a német újraegyesítésben és hangsúlyozza a történelmileg megalapozott és zavartalanul baráti kapcsolatokat (Majoros, 1993). Elismeri azt is, hogy Magyarország kedvező politikai, jogi és kulturális feltételeket biztosit az itt élő német kisebbségnek (Kastrup, 1993). Valószínű, hogy a fenti tényezők hozzájárulhattak ahhoz, hogy Németország—burkoltan —hajlandónak mutatkozott a regionális konfliktusokban való közvetítésre (Magyarország és Szlovákia, különösen pedig Magyarország és Románia között). Ezek a vállalkozások azonban nem veszélytelenek. Először: bizonyos német érdekek ellentmondhatnak a pártatlan közvetítésnek. A bősi vízlépcsővel kapcsolatos magyar—szlovák vitában nehéz nem észrevenni Németország érdekeltségét a vízlépcső befejezésében és a Duna hajózhatóságának biztosításában. A bősi vízlépcső ugyanis szükséges kiegészítője azoknak a tetemes német beruházásoknak, amelyek révén az elmúlt években kiépült a Rajna—Majna—Duna-csatoma. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a Duna-menti országok fizikai akadályok nélkül szállíthassanak árut az Északi- és a Feketetenger között. Másodszor: a térségben vállalt túlságosan aktív német szerep könnyen idézhet elő félreértést és okozhat aggodalmat Németország nyugat-európai partnereinek körében. Jól ismert, milyen visszhangja volt Franciaországban és Angliában annak az egyoldalú német lépésnek, amellyel Bonn elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét. A német „különúttól" (Alleingang) való félelmet, úgy tűnik, nem tudta teljesen eltemetni a legutóbbi évtizedek nyugati együttműködése és a történelmi megbékélés sem. Harmadszor: Németország érthető módon egyenlő távolságot kíván tartani valamennyi átalakuló országgal kialakított politikai kapcsolataiban, hogy elkerülhesse azt a jogos gyanút vagy alaptalan félelmet, hogy egyeseket preferál, míg másokról „megfeledkezik". Ahogy azonban egyre több területen nőnek a különbségek a közép- és a kelet-európai országok között, és egyre nehezebb a térséggel kapcsolatos nyugat-európai érdekeket is koordinálni, ez a kötéltáncos mutatvány hosszú ideig aligha lesz fenntartható6. Negyedszer: Magyarország alapvetően érdekelt abban, hogy igénybe vegye Németország támogatását a teljes jogú EU-tagsághoz vezető folyamat felgyorsításában. Nem kétséges, hogy Németország elkötelezett valamennyi közép-európai társult ország minél korábbi EU-tagsá- gában. Magyarországnak és az EU-val társult szomszédainak azonban nem szabad elfelejteniük, hogy ha ebben a kérdésben túlságosan erős nyomást gyakorolnak Németországra, akkor Németországot igen kényelmetlen helyzetbe hozhatják az EU-n belül, mindenekelőtt pedig megterhelhetik az európai integráció sarokkövének tekintett francia—német kapcsolatot. Egy „sarokba szorított", direkt döntés elé állított Németország — legalábbis a mai helyzetben — bizonyára a francia—német viszony stabilitását tartaná prioritásnak, nem pedig az EU olyan keleti kibővülését, amelynek súlyosan negatív következményei lennének a francia—német 56 Külpolitika
