Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Kende Péter: A "Trianon-szindróma" és a magyar külpolitika
Kende Péter nak tekinti a határokon innen és túl élő magyarokat. A „lélekben" szó az összetartozásnak erre az imaginárius, nem valóságos jellegére utal, s ennyiben pontos. Ez a provokatív — s ugyanakkor jól átgondolt — mondat talán kevesebb kárt okozott volna a magyar külpolitikának, ha nem követték volna további retorikai és szimbolikus kisiklások. A felelősség ezekért nem annyira Antall Józsefet magát, mint inkább az általa összefogott politikai tábor szélsőségeseit terheli. A kormányzópárt gyűlésein egyre több szó esett Trianonról, a kárpótlás és jóvátétel után kiáltó magyar sérelmekről, a „Kárpát-medencében" követendő „nemzetpolitikai" programról (ahol is Kárpát-medencén az 1918 előtti történelmi Magyarország területe értendő, a más nyelvekre alig lefordítható „nemzetpolitikán" pedig a magyar etnikum pozícióinak javításával kapcsolatos teendők). A trianoni sérelmek újradokumentálása mellett megkezdődött a két világháború közti magyar állampolitika és az azt megszemélyesítő vezetőréteg rehabilitálása is. Ez a rehabilitáció bizonyos fokig indokolt volt, tekintettel a korábbi történetírás által oly hosszú időn át elkövetett ferdítésekre, de a kormányzópárt óvatatlanságából a dolog végül is túlment azokon a szimbolikus határokon, amelyeknek respektálását az 1990- es évek adott politikai környezete Magyarországnak hallgatólag előírta. Horthy Miklós újratemetését 1993-ban úgy intézni, olyan pompával és félhivatalossággal körülvenni, hogy abból (a Horthy- család kifejezett óhaja ellenére) egyfajta nemzeti dísztemetés kerekedjék ki, több volt, mint ügyetlenség. Ugyanide tartozik, hogy amikor a kormánypárti frakció egy tagja, az azóta elhalálozott Kéri Kálmán nyugalmazott tábornok, a parlamentben 1992-ben azt bizonygatta, hogy Magyarország 1942-ben a keleti fronton jogos nemzeti érdekből harcolt, a kormány jelenlévő képviselőinek ehhez egy szavuk sem volt. Azt a benyomást, hogy a magyar külpolitika a két háború közötti korszak már-már elfeledettnek hitt politikai örökségéhez tér vissza, néhány gyakorlati balfogás is erősítette. Például az, hogy a délszláv konfliktus kirobbanásakor Magyarország szemmel láthatóan a horvát oldalt „választotta" (a siralmasan végződő fegyverszállítási ügytől eltekintve ez főleg verbálisán nyilvánult meg). Noha Jeszenszky Géza a továbbiakban igyekezett ezt a benyomást korrigálni, s többször is aláhúzta, hogy Magyarország az új Kis-Jugoszláviával ugyanolyan jó viszonyban kíván lenni, mint Horvátországgal vagy Szlovéniával, a kezdeti ügyetlenség nem maradt egészen hatástalan. Ugyancsak rosszul átgondoltak és külpolitikailag károsak voltak Antall Józsefnek a trianoni szerződésre tett célzásai. Mind a jugoszláv állam szétesésekor, mind Csehszlovákia közelgő felbomlására célozva Antall5 emlékeztetett arra, hogy a versailles-i békeszerződés nem Szlovákiával, hanem Csehszlovákiával, nem Szerbiával, hanem a (későbbi) Jugoszláviával köttetett. Jóllehet ez a megállapítás tényszerűen megfelel az igazságnak, politikai üzenete mégiscsak az volt, hogy a két államszövetség felbomlása esetén Magyarország fenntartja magának a jogot, hogy az 1920-as békerendezést, illetőleg anKülpolitika
