Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Vásárhelyi Miklós: Külpolitika az átmenet korszakában
Külpolitika az átmenet korszakában A csatlakozás kérdése tehát nyitott. Magyarország törekvése, hogy tagja legyen a szövetségnek, evidens, de a megvalósulás időpontja és módja egyelőre bizonytalan. Addig is arra kellene törekednünk, hogy tárgyalásokat folytassunk és részeredményeket könyvelhessünk el a szövetség irányába, de biztonságunk megszilárdítása érdekében más módozatokat is találjunk. Ne feledkezzünk meg például arról, hogy az 1949 óta „frontországnak" tekinthető Svédország és Finnország a mai napig sem tagja a NATO-nak, mégis komoly biztonsági garanciákat sikerült kivívniok. Az integráció felé tett jelentős politikai lépés a közelmúltban megkötött magyar— szlovák alapszerződés. Egyenrangú felek között szerződés csak kölcsönös engedmények, kompromisszum útján jöhet létre. A szerződés megkötése nem lezárása egy folyamatnak, hanem új kezdet. Diplomáciai siker, amely kedvező feltételeket teremt a további tárgyalásokhoz más országokkal is. Bizonyos, hogy az értelmezés körül és a végrehajtás során még sok nehézség merül fel. De másfél évszázados konfliktusos viszony után megtörtént az áttörés. Trianon óta ez az első bíztató kísérlet arra, hogy lazítsunk a körülkerítettségen. A türelem és a kitartás próbája, hogy a szerződő felek teljesítsék vállait kötelezettségeiket es realizáljak a megállapodásból adódó lehetőségeket. Hadd említsem itt meg a Német Szövetségi Köztársaság integrációjának fejleményeit. A győztes nyugati hatalmak előtt már 1947-től nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet agresszió fenyegetésével szemben csak az egységes Nyugat-Európának van esélye az ellenállásra. Ez pedig elképzelhetetlen német részvétel nélkül. A borúlátást érzékelteti, hogy 1948 novemberében a Joint Chiefs of Staff, az amerikai fegyveres erők egyesített vezérkari főnöksége „Off tackle" fedőnév alatt hadműveleti tervet dolgozott ki egy esetleges szovjet agresszió esetére. Az amerikai katonai vezetés úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az atomfegyver bevetése ellenére a szovjet haderő lerohanhatja a kontinenst, sőt esetleg Nagy-Britanniát is megszállhatja. Lehetséges hídfőállásnak tekintették Észak-Nyugat-Afrikát, Egyiptomot, kedvező esetben Angliát is. Ennek ellenére Adenauer kancellárnak csak 1949-re sikerült kikényszerítenie 20—30 ezer fős felfegyverzett, kaszárnyákba telepített német rendőri erő felállítását, miközben az NDK már több mint kétszázezres, támadásra kiképzett, népi rendőrségnek nevezett katonai alakulattal rendelkezett. A nyugati demokráciák közvéleményében a németektől való félelem elhomályosította a racionális gondolkodást, megbénította a diplomáciát. Nem változtatott alapjában a helyzeten még az 1950. júniusi koreai agresszió sem. Az NSZK alárendeltségét érzékelteti, hogy még ekkor sem állíthatott követségeket külföldi országokban. A Német Szövetségi Köztársaság végül csak 1955-ben lett a NATO tagja, rendívül erős amerikai nyomás hatására, még akkor is kiváltva több nyugati ország közvéleményének erőteljes ellenállását. Az Economist című angol hetilapnak a közelmúltban (1995. február 25—március 3.) megjelent, az európai egység megteremtésének lehetőségeit taglaló cikke megemlíti, 1995. tavasz 21
