Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 2. szám - NEMZETEK ÉS KISEBBSÉGEK - Kardos Gábor: Megoldhatók-e az etnikai konfliktusok? (Közép-és kelet-európai tapasztalatok)
Megoldhatók-e az etnikai konfliktusok? — minél több az olyan ideologikus elem, amely az alapvető értékekre és az önazonosságra vonatkozik, olyan kérdésekre, mint a nyelv, a vallás, a kultúra és a nemzeti szimbólumok; — minél kevésbé intézményesítettek a konfliktus kezelésének szabályai.12 Ami az első hipotézist illeti, aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az etnikai konfliktusok szorosan összefüggenek a számos egyéb okból válságos helyzettel Közép- és Kelet-Európábán. Ezek az okok egyrészt gazdaságiak (belső és külső adósság, a termelés visszaesése, infláció), másrészt politikaiak (az autoritárius törekvések felbukkanása, bal- és jobboldali populizmus, politikai apátia), harmadrészt pedig társadalmiak (régi és új szegénység, munkanélküliség, a bűnözés gyors növekedése). A második hipotézissel kapcsolatban pedig nyilvánvaló, hogy a különböző kisebbségi etnikumok törekvései gyakran érintik az állami szuverenitás kérdését, nem csupán akkor, ha a kiválásra irányulnak, de akkor is, ha valamiféle belső hatalommegosztást szeretnének elérni. A harmadik hipotézis ugyancsak egyértelműen vonatkozik az etnikai konfliktusokra, hiszen az önazonosság, a nyelv és a kultűra megtartása és az ezzel szemben nato asszimnacio a promema lényégét jelenti. A konfliktuskezelés kultúráját illetően pedig nem csupán arról van szó, hogy az államközi gyakorlatban felhalmozódott tapasztalatok nem igazán alkalmazhatók, hanem arról is, hogy — amint az a boszniai válságban látható volt — a nemzetközi közösség által felkínált megoldások megfelelhetnek ugyan különböző — ilyen vagy olyan mértékben legitim — elveknek, de ha az érintett felek biztonsági igényeit nem elégítik ki, papíron maradnak. Következésképpen tehát, az etnikai összeütközések a legnehezebben megoldható csoportját jelentik a konfliktusoknak, már csupán azért is, mert belső és államközi dimenziójuk egyaránt fontos. Az etnikai konfliktusok legfontosabb, államok között jelentkező biztonságpolitikai következménye a határok megkérdőjelezése. A területi változások megengedhetősé- gét illetően könnyen a kettős igazság álláspontjára helyezkedhetünk. Egyrészt kétségtelen, hogy bizonyos etnikai konfliktusokat a határok sérthetetlensége tart életben. így például ez a helyzet a karabahi problémával, hiszen ott a lakosság több, mint kilencven százaléka örmény és történetileg Örményországhoz tartozott, amíg Sztálin Azerbajdzsánnak nem ajándékozta. Az is igaz viszont, hogy a határok megváltoztatásának megengedhetősége dominó-effektushoz vezethet, a kiválási vágyat, illetve az irredentizmust, továbbá az etnikailag egységes állam ideáját erősítheti. Következésképpen a területi kérdés mind a problémának, mind a megoldásnak része lehet. Amiért a területi változások mégsem szolgálhatják az etnikai konfliktusok megoldását az abból az okból ered, hogy Közép- és Kelet-Európábán — éppúgy, mint a világ más részén sem — nincsenek olyan államok, amelyek beleegyeznének a határok békés átrajzolásába, és napjainkban az ezt felvető nagyhatalmi ötleteknek sincsenek komoly esélyei, amint ezt a Balladur-terv első változatának gyors megváltoztatása is mutatja. 1995. Nyár 61