Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - Jordán Gyula: A kínai hadsereg és a reformfolyamat
20-i kihirdetését követően az annak érvényesítésére Pekingbe vezényelt katonai alakulatok kéthetes tétlenségét több okkal magyarázzák, de az vitathatatlan, hogy az egész folyamat kezelésében világossá vált a vezetés megosztottsága, amelyet Csao Ce-jang pártfőtitkár félreállífásával, majd leváltásával hivatalosan is visszaigazoltak. A felső vezetésben folyó küzdelem mellett a katonákat más hatások is befolyásolták: június 4-ét megelőzően a kínai sajtó a katonákkal való barátkozásról szólt, a pekingiek magas politikai öntudatáról és arról a túlnyomó véleményről, hogy a katonai akció sem nem igazolt, sem nem szükséges. Amint azonban a vezetésben, jórészt az idős, újra aktivizálódott veteránok segítségével a keményvonalasok túlsúlyra jutottak, sor került a hadsereg határozott és brutális fellépésére. A hadsereget illetően ez több közvetlenül ható, de feltehetően hosszú távú következménnyel járt: végetvetett a professzionalizálásra és a de- politizálásra irányuló fent jelzett törekvéseknek. A kínai hadseregnek a párttal való szoros egybefonódása és az évtizedeken át játszott fontos politikai szerepe következtében ez a folyamat csak igen lassú és ellentmondásos lehetett, mivel csak a közvetlen politikai szerepvállalás csökkentéséről volt szó, de nem a tulajdonképpen ezt megtestesítő hadseregpárt kapcsolat felszámolásáról. Ebből a szoros kapcsolatból és a pártnak való szigorú alárendelésből következik, hogy a párt irányvonalának minden módosulása közvetlenül érinti a hadsereget is. A depolitizálás valószínűleg hosszú távú áldozata lesz a jelen válságnak; a hadsereg és a nép közötti, mindig előszeretettel hirdetett szoros kapcsolat széttört, és egyhamar aligha állítható helyre. A katonai fellépés nehezen kiheverhető sebeket ejtett a rendszer egészén is. Mindenekelőtt a párt és a vezetés presztízse károsodott. A reformok sikerei eredményeként mindkettő éppen kezdett kiemelkedni abból az óriási tekintély- és bizalomvesztésből, amelyet a korábbi évtizedek hatalmas hibái, mindenekelőtt a kulturális forradalom katasztrófája idéztek elő. A rendszer legitimitása most súlyos csorbát szenvedett, elvesztette azt a bizalmat és hitelességet, amelyre az utóbbi évtizedben sikerült szert tennie. A véres eseményeket követő első beszédében Teng Hsziao-ping kénytelen volt elismerni, hogy még a párt tagjainak egy része sem érti a történteket. Az elmúlt hónapok agytisztító kampányának hatását, a megfélemlítés által teremtett nyugalom mértékét egyelőre nehéz felmérni, de keveset kockáztatunk, ha a hivatalos kijelentések és a valóság közötti ellentmondásokra utalunk. Ha azt állítják, hogy a „helyzet stabil”, az azt jelenti, hogy bizonytalan és feszültségekkel terhes (amit az is jelez, hogy Peking bizonyos részein még mindig nem került sor a szükségállapot feloldására), ha azt mondják, hogy „széles konszen90
