Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - Kollár Nóra: Szociáldemokrácia: demokratikus szocializmus (Alkalmazás - modernizáció - tapasztalatok)
amelyek — főleg a gazdaság és a szociálpolitika terén — komolyabb társadalmi feszültségeket okoztak volna. Mindez magyarázza sikereiket, illetve a társadalmi elvárásokra való reagálásuk alapvetően helyes voltát. Az alkalmazkodásnak azonban megvannak a maga objektív határai, amelyek a pártok identitásának veszélyeztetése nélkül nem léphetők át. A 80-as évek záró és a 90-es évek időszakának egyik központi kérdése az, hogy mennyire bizonyul szilárdnak Nyugat-Európa összetett társadalmaiban a centrum felé rendeződés következtében megnövekedett összetartó erő, s nem jár-e ez a folyamat olyan következménnyel, hogy csökkennek az alternatívák lehetőségei, hiszen a nyugat-európai társadalmak — s ezt az integrációs tendenciák csak erősítik — mintha kevésbé lennének nyitottak annál, mint ahogyan ezt hirdetik. Nem jár-e vajon a politikai rendszerek centruma felé gravitálás olyan következményekkel, hogy lényegesen közelednek egymáshoz a baloldali és a jobboldali programok? Mi lehet ilyen körülmények között a baloldali pártok szempontjából a legkedvezőbbnek tűnő alternatíva, a 80-as évek társadalmi-gazdasági változásaiból kiindulva? A stabilizálás helyett felsorakozás a haladás, korszerűség irányába? Ehhez persze értelmezni kell a haladást és a korszerűséget, de a szociáldemokrata mozgalom hagyományait, belső lényegét és eddigi gyakorlatát alapul véve csak mérsékelt korszerűsítésre gondolhatunk. A modernizálás, amelyre a szociáldemokráciát a megváltozott társadalmi-gazdasági környezet, a működési keretfeltételek jelentős megváltozása kényszeríti, paradigmaváltás, ami olyan mértékű dinamizmust tételez fel, amely csökkentheti a mérsékelt centrum erejét. A reformizmusnak a mérsékelt korszerűsítésből eredő új dinamizmusa kibontakozásának döntő feltétele olyan reformtervek kidolgozása, amelyek mozgósítják a társadalom anyagi és nem anyagi erőforrásait egy nyitott társadalom keretében. Egy ilyen alternatíva megvalósítása feltételezi egy, a korábbinál jóval szélesebb körű társadalmi konszenzus kialakítását legkevesebb három irányban: 1.) a konszenzusba be kell vonni a munka egyre bonyolultabbá és kiterjedtebbé váló világát (a megcélzott perspektivikus társadalmi csoportok megnyerése), valamint a tudás világát, hiszen egyre nagyobb a tudás szerepe a felhalmozás és a fejlődés folyamataiban; 2.) a jogok egyetemes területére való beleszólás érdekében — ami iránt egyre nagyobb az igény — a konszenzusteremtésben szerepet kell kapnia az állampolgárok széles körének; 3.) a konszenzusból nem maradhatnak ki azok a mozgalmak sem, amelyek korunk ellentmondásaira, dilemmáira reagálva vagy emancipációs törekvések alapján jöttek létre (ökológiai- és békemozgalmak, nőmozgalmak stb.). 66