Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 2. szám - Mizsei Kálmán: A sztálini kommunizmustól a Szolidaritás vezette nagykoalícióig
Nem kevésbé fontos különbség volt az is, hogy a rendszer a politikai terrort nem volt képes a gazdasági helyzet javulásával ellensúlyozni. Ennek a forrásai ekkor már hiányoztak. A politikai elnyomás és a gazdasági reform is nehezen feloldható ellentmondásban voltak, ha a reform tartalmát a liberalizálásban, deregulációban jelöljük meg. A rendkívüli állapottal párhuzamosan bevezetett gazdasági reform tükrözte ezt az ellentmondást, miként a „szocialista” reform koncepciójáét is. A gazdaság jelentős részében megszüntették a tervmutatókat, az árak egy részét felszabadították, a kényszeregyeztetések jelentős hányadát átalakították önkéntes vállalati társulásokká, amelyekből elvileg ki lehetett lépni, de a tulajdon kérdése továbbra is tabúnak számított, illetve a Szolidaritás által 1981-ben támogatott dolgozói tanácsokat előbb felfüggesztették, majd jogkörüket megnyirbálva engedélyezték a működésüket. Így a nomenklatúra ellensúlyaként elképzelt önigazgatási szervek e funkciójukat csak nagyon kevés esetben tölthették be. A gazdaságot háttérbe szorító régi politikai struktúrák fennmaradása miatt a rendkívül kiegyensúlyozatlan viszonyok közepette kezdett reform elemei eltorzultak, így végülis a gazdaság nem szabadult ki a bürokratikus szervezetek béklyójából. Igaz, most már az ideológia szerepe nem volt jelentős, de a korábbi időszakból fennmaradt kiterjedt állami bürokrácia érdekei, beidegződései továbbra is gúzsba kötötték a gazdasági folyamatokat. A kádári típusú konszolidáció abban az értelemben sem sikerült, hogy a transzmissziós szervezeteket a társadalom óriási tömegei utasították el. Az ifjúsági rétegszervezetekbe a nagyvárosokban csak az érdekeltek elenyésző hányada lépett be. Valamivel nagyobb sikere volt az újonnan formálódó hivatalos szakszervezeteknek, de a korábbi számú tagságról sok év után sem volt szó. Éppen az ipari nagyvállalatokban, ahol a Szolidaritás erős volt, az új szakszervezetek csekély szerepet játszottak. E folyamat ára a rendszer számára az volt, hogy meg kellett engednie a szakszervezeteknek, hogy „klasszikus szocialista” funkciójuk, vagyis a termelés szervezése teljesen háttérbe szoruljon és érdekvédelmi szerepet töltsenek be. Így a döntő különbség a Szolidaritás és az új szak- szervezetek között az volt, hogy az utóbbiak nem vállaltak politikai ellenzéki szerepet, s valamivel engedékenyebbnek bizonyultak gazdasági ügyekben is. A népfront-jellegű intézmény szervezésében 1982-ben kudarcot vallottak, s itt is nagy engedményekre volt szükség ahhoz, hogy az év végéig valamennyire hiteles népfrontszervezetet tudjanak létrehozni. A rendkívüli állapot elleni tiltakozásul azonban a színészek és az értelmiségi szakmák képviselőinek jelentős része huzamosabb ideig (évekig) távolmaradt a közszerepléstől. 66
