Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)

1990 / 2. szám - Mizsei Kálmán: A sztálini kommunizmustól a Szolidaritás vezette nagykoalícióig

párt így 1948 végén a Moszkvából jött vezetők feltételei szerint egyesült. Ekkorra a független polgári pártokat a hatósági represszió már felmorzsolta, a Lengyel Egyesült Munkáspárt mellett csupán a „népfrontosság” látszatának fenntartásáért maradt meg a két alárendelt rétegpárt, az Egyesült Parasztpárt és a kisegzisztenciákat és az értelmiséget az egységes politikai szerkezetbe tömörítő Demokrata Párt.

Nem sikerült viszont az állampárti struktúrába integrálni a katolikus egyházat, annak ellenére, hogy a rendszer az ötvenes évek elején a papság irányába rendkívüli propaganda-kampányt folytatott, s a fizikai represszió is igen erős volt. Koholt perekre került sor, s az állam kezébe kaparintotta az egyházi tisztségviselők kinevezésének jogát. A klérus viszont messzemenő kompromisszumkészségről tett tanúságot a belpolitika, a hitoktatás és a hitélet szervezeti kérdéseiben.

Az egyház elleni támadások Sztálin halála után is tartottak, sőt — mivel korábban nem fejeződött be az egyház semlegesítése — még fokozódtak is. A társadalmi környezet ekkor azonban már nagyon nehéz terepet jelentett az egyház térdre kényszerítéséhez. A mezőgazdaság szövetkezetesítése és az életszínvonal csökkenése miatt a közhangulat falun is, a városokban is nagyon rossz volt.

A 40-es évek második felében, majd az 50-es évek elején a hatalom megszerzésének és konszolidálásának az éveiben a kommunisták leginkább a falusi szegényrétegek részéről számíthattak tömegtámogatásra, hiszen mind a földosztás, mind az iparosítás kezdeti lendülete életviszonyaik javulását eredményezte. A szövetkezetesítés megindítása ennek a szerény mértékű támogatásnak a nagy részét is kiiktatta, annak ellenére, hogy Lengyelország esetében a kollektivizálást kísérő terror lényegesen enyhébb volt. mint a többi kelet-európai országban.

A politikai represszió egyébként Lengyelországban más területeken is sokkal kisebb volt a sztálinizmus éveiben, mint másutt Kelet-Európá- ban. Nem került sor például így koncepciós perekre lengyel kommunisták ellen. De a lengyel politikai vezetés a sztálinizmussal való leszámolásban 1953 után nem követte a Szovjetuniót, vagy a magyar utat, ami a párt és a társadalom közötti egyre növekvő feszültségekhez vezetett. Bierut szilárdan tartotta kezében a hatalmat. 1954 végén azonban szabadlábra helyezték Gomulkát és ettől kezdve a lengyel különút képviselete miatt 1948-ban megbélyegzett és félreállított pártvezető egyre inkább alternatívát jelentett Bierut kompromittálódott gárdájával szemben.

Az értelmiség 1955—56-ban egyre erőteljesebben bírálta a rendszert, a döntő fordulatot mégis a poznani munkáslázadás hozta 1956 júniusában. Innen vezetett az út az emlékezetes októberi KB-plénumig, amelyen Go58