Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - EK-GAZDASÁG ÉS POLITIKA - Gazdag Ferenc: Külpolitikai integráció Nyugat-Európában (Az Európai Politikai együttműködésről)
1992-ben, s nyilván nem véletlen ez az egybeesés — megvizsgálják: szükség van-e az EPC kapcsán módosításokra. A biztonság kényes területe Az EPC legtöbb problémát okozó területe a biztonság. A dokumentum a 30. cikkely 6. paragrafusát szentelte e kérdésnek. E paragrafusban mindössze három általános kijelentés olvasható. Az első leszögezi, hogy a felek a biztonság terén való szorosabb együttműködést az európai identitás lényeges elemének tekintik, és hogy kész álláspontjukat szorosabban egyeztetni a biztonság gazdasági és politikai vonatkozásaiban. A második kimondja, hogy a felek eltökéltek a biztonsághoz szükséges ipari és technológiai feltételek fenntartásában, illetve megőrzésében, s végül a harmadikban az áll, hogy az EPC nem gátolja a NATO és a WEU együttműködését sem a tagállamok, sem a két szervezet szintjén.20 Összességében tehát a fenti megállapítások még hangsúlyaikban sem szándékoznak túlmenni a már eddig kialakult gyakorlaton, s az Akta csak annyiban jelent újdonságot, hogy — homályosan és nagyon tág fogalmazásokban — az érintett államok első ízben voltak hajlandók dokumentumba foglalni közös szándékukat a biztonság terén való együttműködésről. Ahogy a szövegben olvashatjuk „nemzeti keretekben és a megfelelő intézményekben”, azaz a NATO és a WEU kereteiben, de mindenképp ide kell számítanunk a Bizottság technológiai direktóriumát is, amely rendkívüli aktivitást fejt ki az olyan szervezetekben, mint például a biztonsági ügyeket ugyancsak érintő EURÉKA- vagy az ESPRIT-programok. Hogy az EPC gyakorlatából a biztonság kérdései mindeddig ténylegesen kimaradtak, s hogy az EPC eddig nem tudott kialakítani egy sajátos európai hangot a nemzetközi biztonságról folyó, s a 80-as években egyre terebélyesedő vitában, annak okai sokrétűek. A 70-es évek során természetesnek tűnt, hogy az európai központú enyhülési folyamatban, s a helsinki záróokmányhoz vezető úton, valamint a helsinki utókonferenciák kezelésében a jobban érdekelt Nyugat-Európa erőteljesen hallatta hangját. Az Atlanti Szövetség általános koncepcióiban alapirányként szereplő 1967-es Harmel-jelentés — amely a védelem és az enyhülés kettősségét vezette be a Nyugat politikai stratégiájába — ehhez természetes alapul szolgált. Ekkor sokaknak úgy tűnt, hogy az enyhülés gyakorlati lépéseivel, a keleti politikákkal és az utókonferenciák rendszerével a nyugat-európai államok külpolitikai együttműködése a fejlődés természetes rendje szerint fog a biztonság legkülönfélébb területeire kiterjedni. A 80-as évek elejére mélypontra jutott szovjet—amerikai kapcsolatok, az eurorakétákról folyó elkeseredett viták, majd a telepítések és 106
