Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - EK-GAZDASÁG ÉS POLITIKA - Gazdag Ferenc: Külpolitikai integráció Nyugat-Európában (Az Európai Politikai együttműködésről)
ről. Az EPC folyamatában kínos gonddal kerülik a több tagállam (Nagy- Britannia, Dánia, Görögország) számára vörös posztónak számító nemze- tekfelettiségre utaló mozzanatokat, s állandóan hangsúlyozzák, hogy itt a nemzeti külpolitikák „összehangolásáról^’, nem pedig a szuverenitás feladásáról van szó. Gazdasági integráció—politikai integráció. A fejlődés fázisai A politikai együttműködés legnehezebben érthető vonása a gazdasági integrációhoz való viszonya. Egyik oldalon ugyanis azt konstatálhatja, hogy bár a résztvevő országok azonosak, az EPC mégsem szerepel a közös piaci intézmények között, s az integráció két párhuzamos vonulatának viszonyát mindig bizonyos feszültségek jellemezték. Másfelől viszont a két vonulat szervesen összetartozik. Az EK időről-időre látványos válságokban megmutatkozó képtelensége a belső problémák rendezésére, mindig annak veszélyét idézte fel a tagállamok előtt, hogy a széthúzással az egész térség világpolitikai jelentősége értékelődik le.6 Ezért az integráció egész folyamatát lényegében a világgazdaság és a világpolitika hullámveréseiből származó külső — nem hagyva természetesen figyelmen kívül a belső fejlődés következményeit sem — kihívásokra adott válaszsorozatként értékelhetjük. A két terület párhuzamos és eltérő mozgásának fáziskülönbségeire a magyarázatot az integráció fejlődési fázisaiban találjuk. 1. 1969—1973. Az ötvenes évek elejének kudarcai után7 a nyugat-európai integráció elsősorban a gazdaság terén bontakozott ki, s a hatvanas évek során — a gazdasági növekedés kivételes körülményeire támaszkodva — gyors ütemben valósította meg az integrációs fejlődés első célkitűzéseit. Már itt rá kell azonban mutatni, hogy e folyamat lendülete a 60-as évek végére — a tagállamok közötti vámok lebontásával, a közös külső vámok bevezetésével, valamint az agrárrendtartás létrehozásával — gyakorlatilag megállt. Az ekkor tett újabb integrációs kezdeményezések vagy a tagállamok ellenállásán buktak meg, vagy pedig a gyorsan változó világgazdasági környezet nyomására fulladtak be. A 70-es évek végére mindemellett terjedőben volt az a meggyőződés, hogy az integráció továbbvitelét a politikai unió irányába teendő lépésekkel kellene teljessé tenni. A nemzetekfelettiség elszánt ellenfelének számító francia elnök, de Gaulle 1969-es bukása végső soron ugyancsak ezt a gondolati iskolát erősítette. A közös piaci állam- és kormányfők 1969 decemberi hágai csúcstalálkozóján ezért megbízták a külügyminisztereket, 99
