Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Zala Tamás: Új orientációk a magyar külpolitikában
goztatott, de azért tradicionális irányválasztásukat nem adták fel, orientációs preferenciájukat nem cserélték meg. Csak nem ideologikus és érzelmi okokra hivatkoznak, hanem holmi elrendelésszerű geopolitikai vagy geopstratégiai meghatározottságra. Az érvrendszer változott, de a tétel a régi. Mint mondják, ez az egyetlen lehetséges, ez az egyedül célravezető és hasznos külpolitika, amelynek egész egyszerűen nincs alternatívája. A szabad demokraták egyáltalán nem osztják ezt a véleményt. Történelmi elemzés és lehetőségeink mérlegelése mondatja velünk, hogy a jelenlegi szövetségi rendszerbeli kötődésünk, a konkrét kötelezettségek súlyosságát félretéve, önmagában is olyan, mint fuldokló nyakában a kőtömb. Rákosiék történetírása próbált kiagyalni nem létező Guszev kapitányokat, meg fabrikált legendákat a magyar-orosz hagyományos népi rokonszenvről, de ebből egy szó sem volt igaz. Csak bele kell lapozni a múlt század harmincas éveiben színre lépett reformnemzedék publicisztikájába, elegendő felütni a korabeli sajtót vagy a politikai pamfletirodalom alkotásait, azonnal kiütközik belőle, hogy ha volt valami, ami tartós és páni félelemmel töltötte el a kor gondolkodóit, az a cári Oroszország volt és az általa bujtogatott pánszláv mozgalom, szinte még inkább, mint amennyire Bécstől riadoztak. A cárizmus bizantinus kiszámíthatatlansága, kíméletlensége és műveletlensége, a szónak viselkedésmódi értelmében, azt a meggyőződést táplálta, hogy tőle óvakodni ajánlatos, s vele közösködni életveszélyes. Ez az alapélmény 1849-cel csak kiegészült és a bolsevizmus ottani uralomra jutásával, majd annak honi kommunbeli reprízével elmélyült. A második világháború és az utána következő évek népi tapasztalatai a megszállók által elkövetett tömeges atrocitások és elhurcolások mély, kitéphetetlen nyomokat hagytak milliók lelkében és emlékeiben. Mindezt tetézte egyfelől, hogy rendszerüket reánk erőszakolták, másfelől mindennek ellenére megparancsolták, hogy testvéri érzésekkel legyünk e kolonizáló hatalom iránt, s a szeretetnyilvánítás pillanatnyi elmaradását is súlyosan megtorolták. Példaképnek kellett tekinteni egy olyan rendszert, amely minden tekintetben mögöttünk kullogott, gazdaságilag fejletlenebb, kulturálisan alacsonyabb színvonalon volt a miénknél. Belekényszerülésünk a vele való szövetségbe indokolatlanul nagy anyagi terheket, fölösleges katonai elkötelezettségeket hárított ránk, kimerítette anyagi erőforrásainkat, rombolta természeti környezetünket, megakasztotta műszaki fejlődésünket, a modernizációt. Nemhogy e kölöncök miatt nem tudtunk a kontinens nyugati felén fekvő országokkal együtt belépni a harmadik ipari forradalomba, de a másodiknak a küszöbéről is visszaszorítottak bennünket, s olyan modellbe préselődtünk visz- sza, amely a 18-19. század fordulóján jellemezte Angliát, és amelyen a 20. század közepére Magyarország már jórészt túljutott. Ez a kötődésünk tehát nem motorja, hanem blokkoló fékje az előrehaladásunknak. Ennek a külpolitikának igenis van alternatívája, s ez körvonalazható is. Mindenekelőtt arról van szó, hogy az orientáción kell változtatni. Szoros kötődéseinket nem még szorosabbra vonni, hanem azokon inkább lazítani kell. Az eszményi az lenne, ha teljességgel leoldhatnók magunkról ezeket a kötelékeket, megszabadulnánk a katonai és gazdasági szövetségi rendszerből ránk háruló sokféle, jórészt átláthatatlan, de annál inkább érzékelhető terhes kötelezettségektől, sőt magától a szövetségi rendszertől is. Ám egy dolog az, hogy mi lenne a jó és más dolog, hogy mire van lehetőség. Az 74
