Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Zala Tamás: Új orientációk a magyar külpolitikában
II. A kérdések kérdése évtizedek óta, sőt mondhatni 1917 óta mindig is az volt, mit kezdjen az Egyesült Államok, mit a Nyugat a bolsevisták államával, lehet-e, szabad-e vele normális kapcsolatokra törekedni avagy inkább arra célszerű játszani, hogy minél nagyobb nehézségeket okozzanak neki, s ha egzisztenciális gondokkal küszködik, ne segítsék kikászálódni belőlük, hanem inkább súlyosbítsák azokat, hátha végképp ösz- szeomlik a súlyuk alatt. A képlet nem változott akkor sem, amikor reformpolitikájával Gorbacsov a színre lépett. A kérdés akkor úgy módosult, hogy járjanak-e a főtitkár kedvébe és segítsék-e reformpolitikáját tevőlegesen, vagy legrosszabb esetben jóindulatú tartózkodással, ahelyett, hogy hagyják főni a saját levében és megpróbálják kihasználni szorult helyzetét. Gorbacsov belső helyzetét nem ítélik meg egyöntetűen, kilátásait szintén különbözőképpen értékelik. A megfigyelők többsége úgy látja, hogy változtatási szándéka komoly, valóban reformálni próbálja a szovjet országot, mégpedig széles körben és mélyrehatóan. A szovjet külügyek tekintetében három szinten mutat ki pozitívan értékelhető változásokat az amerikai Robert Legvold, s szerinte ezek összességükben forradalmasítják - a szó jó értelmében - a szovjet külpolitikát. Az értékelhető és méltányolható egyes konkrét lépéseken túl az operatív politika is a megújulás jeleit mutatja, s ennek hátterében az a motiváció, hogy koncepcionálisan új alapokra helyeződik a külkap- csolatokra vonatkozó egész gondolkodás. A jelek arra utalnak, hogy a világról kialakított felfogást a kényszer- és tévképzetek veszedelmes álomvilágából valóságos képbe helyezték és két lábra állították. Rájöttek arra és nyíltan elismerték, hogy az alapvetőnek és egymás antagonizmusának tekintett két rendszer-őstípus közül az, amelyet kapitalizmusként említenek, egyáltalán nem került a történelem szemétdombjára, sem a történelem süllyesztőjébe. Éppen ellenkezőleg, nap mint nap bizonyságát adja életképességének, életrevalóságának, életerejének. Nem ütnek ki rajta a gyógyíthatatlan kór félreismerhetetlen szimptómái, nem agonizál, sőt az. elpusztítására tett sok évtizedes kísérletek ellenére, erősebb, mint valaha. Az ötvenes évek fejleményei főleg a haditechnikában, vagyis a nukleáris fegyverek, a maguk tömegpusztító és apokalipszist előidézni képes jellegüknél fogva, rá kellett döbbentsenek mindenkit arra az egyszerű igazságra, hogy a rendszerek vitáját háborúval vagy háborús fenyegetőzéssel eldönteni akarni kész öngyilkosság. Illúziónak bizonyult az a terv és várakozás, hogy a „frontális támadás" pótlékaként kitalált „átkaroló hadművelet", vagyis az úgymond „antiimpcrialista szabadságharcok", majd a nemzetközi terrorizmus visszataszító eszköztárát bevető, magukat felszabadító mozgalmaknak nevező kicsiny, ám annál közveszélyesebb csoportok akciói alááshatják a tőkés világ alapjait. Mindezzel nem a szocializmus diadalmenetét valósították meg, hanem a nemzetközi kapcsolatokat mérgezték és csak növelték a kommunista tömb elszigeteltségét, s felerősítették benne ezzel a bizonytalanság érzését. Mindebből egyetlen logikus következtetés adódott, s nem Legvold az egyetlen, aki úgy látja, hogy Gorbacsovék ezt le is vonták: a nemzetbiztonság nem kizárólagosan katonai terminus és nem teremthető meg mások, a többiek rovására. A tárgyalási té70
