Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Vágvölgyi B. András: Kommentátorok a FIDESZ programjának külpolitikai fejezetéhez
dali szervezetekkel zárjuk ki a kapcsolatfelvételt, de nyilvánvaló, hogy ideológiai alapon a liberális, szociállibcrális szervezetekkel könnyebben találunk közös hangot. A leendő magyar külpolitika és diplomácia szervezetéről Az MSZMP október elején megszüntette magát, az új MSZP jelentéktelen maradt, a régi MSZMP-t feléleszteni óhajtók pedig csak a szélsőséges elemekben bizakodhatnak. Megszűnt tehát Magyarországon a pártállam 40 éves uralma, a közszolgálatban, az államigazgatásban valami újnak kellene kezdődnie, de mi is legyen az? És mi legyen az külpolitika intézményrendszerében? Most csak az állami külpolitikáról beszélnék, hiszen a pártok és más politikai szervezetek külügyi gyakorlata saját ügyük, amibe másoknak beleszólása nincs. Az államigazgatás megreformálásában a Bibó István által „szolgáló közigazgatásnak" nevezett eszményt tartjuk szem előtt. Ez egy olyan, politikailag neutrális, max weberi értelemben vett bürokrácia, azaz racionálisan szervezett intézmény, amely fő jellemzőjének a szakértelmet tarthatjuk. Régi politikai filozófiai probléma a szakértő és a politikus szétválasztása, nem árt, ha a politikus is rendelkezik szakértelemmel, az ő feladata azonban döntéshozatal, míg a szakértő feladata a döntéselőkészítés. Természetesen a szakértőnek sem tiltható meg, hogy politikával foglalkozzék, tagja lehet politikai pártnak, esetleg még tisztséget is viselhet, azonban nekünk a brit „civil service” rendszerének fordított arányossága tetszik, nevezetesen minél magasabb rangot visel valaki az államigazgatási hierarchiában, annál kisebb funkciót vállalhat csak politikai szervezetben. Ez csak a minisztériumokat vezető politikusokra nem vonatkozik. Külön kell tehát választani az államot az egyháztól, akarom mondani a kommunista párttól. Hasonlóan vonatkozik ez a diplomáciai szolgálatra is, amely egyrészt kádertemetőként működik még napjainkban is, kiérdemesült elvtársak érkeztek ejtőernyővel a követségekre, illetve a moszkvai és más szovjet diplomataképzők növendékei kerülhettek azokra be. Mindkét módszerrel szakítani kell, tűrhetetlen, hogy bukott apparát- csikok zsíros külképviseleti állásokban vegetálva elemezzék bukásuk okait, mint ahogy az sem szerencsés, hogy a külügyi képzésben a szovjet orientáció dominál. A szovjet képzősről lemondani természetesen botorság volna, hiszen a magyar diplomáciának mindig szüksége lesz orosz és szovjet szakértőkre, azonban ez csak ideológia- mentesen képzelhető el. Szükség lesz azonban a világ más pólusain képesítést szerzett diplomatákra is, nyugat-európai, amerikai, távol-keleti képzettségű emberekre. Nagyon fontos, hogy Magyarország dinamikus-offenzív külpolitikát folytasson, amire már akadt példa az utóbbi egy évben, hiszen a magyar külpolitika utolsó - és 40 évig jellemző - tragikusan hibás lépésének Grósz Károly 1988 őszi aradi útját tartjuk. Bár Horn miniszter úrral véleményeink nem mindig találkoznak, és kijelentését, miszerint a külpolitika a magyar reform sikerágazata, túlzásnak tartjuk, az bizonyos, hogy 1989- ben az ellenzék és a kormányzat leginkább a külpolitika területén volt képes együttműködni. Remélhetően a majd szabadon megválasztott Parlament által beiktatott kormány külpolitikája fokozni tudja hatékonyságát, és képes lesz annak a célnak szolgálatára, hogy Magyarország felzárkózzék Európához! 66
