Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Vágvölgyi B. András: Kommentátorok a FIDESZ programjának külpolitikai fejezetéhez
daság nélkül létezni, mint Japán. Az is közhely, hogy a magyar gazdaságnak Nyugatra kell nyitni. E közhely elemzése előtt azonban a KGST-re vesztegetnék néhány szót. 7. tétel: A magyar gazdaság szempontjából a közvetlen szomszédokkal bonyolított kereskedelem és gazdasági kooperáció kulcsfontosságú. 2. tétel: Jelenleg a magyar gazdaság külgazdasági értelemben vett legnagyobb átka a KGST. A két tétel ellentmondani látszik egymásnak, pedig egymást erősíti. A KGST nem valódi gazdasági integráció, hanem transzferábilis rubel elszámoláson, tehát a naturális csere szintjén (lásd Marxnál: 1 juh = 1 balta) lévő, gazdasági kapcsolatok rendszere, amelynek szervezete és apparátusa a gazdasági intézményrendszer és teljesítmény jelen szintjének konzerválásában érdekelt. Mivel a tagországok gazdaságirányítási rendszerében is voltak és vannak különbségek, ezért a piacibb alapon álló országok hátrányos helyzetbe kerültek a teljes mértékben bürokratikusán koordinált, puha költségvetési korlátos gazdaságokkal való együttműködésben. Arról nem is beszélve, hogy ez a transzferábilis rubel elszámolású kereskedelem iszonyúan puha piac, és mivel itt majdnem minden eladható, nagymértékben a gazdasági szerkezet-átalakítás ellen hat. Fontos volna a KGST vízfej-bürokrácia megszüntetése, a kétoldalú kereskedelem dollárelszámolásúvá tétele, amely ezt a piacot is igényesebbé tenné és vállalatainkat versenyhelyzetbe hozná. Nagyon fontos, hogy a kapcsolatok vállalati szinten intéződjenek, az állami bürokrácia kihagyásával, és ez alól csak az energiapolitika és a környezetvédelem jelentsen kivételt. Az egyik európai gazdasági kvázi-integrációval tehát lazítanunk kell kapcsolatainkat, ami azonban a kétoldalú kereskedelem fejlesztését jelentheti, ha az piacképes. Az Európai Gazdasági Közösség felé viszont mindenképpen a minél szorosabb kooperáció és a távlati csatlakozás igényével kell fordulnunk. A Közös Piacon belül egyre inkább hangot kap az a nézet, hogy az 1992-es teljes nyugat-európai integráció helyett, a „lemaradókat” (Közép)-Kelet-Európát be kell várni. Nekünk nagyon határozottan ki kell állnunk e mellett, hogy az új, nem a tömblogika szerint felépülő, Európában Közép-Európa államainak gazdaságilag is helyük van. Ez csak fokozatosan mehet végbe, országonkénti differenciálódással. Mi szeretnénk, ha hazánk, az NDK mellett, az EGK-hoz való kötődés egyik kísérleti terepe lehetne. Sokan bírálják a nyugati gazdasági kapcsolatokat, mondván, hogy mi ott a szegény rokon szerepét játszhatjuk csak, elmaradott gazdaságunk miatt nem lesz jelentősebb beleszólásunk, mint Portugáliának vagy Írországnak. Én erre azt mondom, hogy még mindig jobb gazdag háznál szegény rokonnak lenni - az utóbbi ötven év történetét szemlélve nem ennek kellene a legnagyobb csorbát ejtenie a nemzet büszkeségén -, mint a legfényesebb tollú kiskakasként kukorékolni egy szemétdomb tetején. Sokan mondják azt is, hogy a nyugati nyitás az ország kiárusítását jelenti. Be kell látni, hogy az egységesülő Európa, a világpiac összezsugorítása a nemzetgazdaságok szerepének csökkenésével jár, hogy a tőkeerős vállalatok a tőkeszegény helyekre vonulnak, ahol magasabb profitot remélnek, de ez az illető hely gazdasági struktúrájának a fejlettségi szintjét is emeli. Mi ezt kívánatosnak látjuk Magyarországon, s noha nem gondoljuk, hogy teszem azt a koronázási ékszereket ki kellene árulnunk fogaranynak Ausztriában, de a külföldi működőtőke bejövetele csak segítheti a magyar gazdaság talpraállítását, a fizetésképtelenség és a Magyarország feletti IMF-diktatúra elkerülését. 63
