Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Ravasz Károly: Lehetséges-e a független külpolitika?
precedenst teremthetne, másrészt mert gyengítené a szervezeten belül a reformnak elkötelezett irányzatot. Ezek azonban puszta feltételezések, és nem szüntetik meg a mindenkori magyar kormánynak azt a kötelességét, hogy a politikai és biztonsági kapcsolatok bilateralizásának kérdését a szovjet kormánynál mindaddig ismételten felvesse, amíg ez irányú készségre nem lel. A kétoldalú kapcsolatok erősítésének fontosságát a szocialista országok vonatkozásában azért is kiemeltem, mert a magyar külpolitika kevésbé marasztalható el ilyen mulasztásban a világ többi országa irányában. A Kisgazdapárt programirányelvei is szorgalmazzák a szoros barátságot minden nemzettel, és mindenkit megnyugvással tölthet el, hogy gyakorlatilag senkivel sincsenek ellentéteink, rendezetlen problémáink. Ez azonban kevés. Anélkül, hogy állást foglalnánk különböző, hazánkat közvetlenül nem érintő nagyobb vagy kisebb konfliktusokban, bizonyos szelektivitásra lenne szükség a kapcsolatok intenzív építésében. Elsőrendű érdekünk, hogy az 1992-ben létrejövő európai unióval olyan megállapodásra jussunk, amely a tagsági státust a legjobban megközelíti. Szorgalmaznunk kell, hogy nagyon hamar túl jussunk a homályos ígéretek szintjén, amelyek különböző eszmecserékben és fórumokon elhangzanak, hogy Nyugat-Európa nem lesz „erőd", amely a tüskéit fordítja a kívülállók felé. Konkretizáltatnunk kell a kereskedelem és az együttműködés feltételeit, mert ezek nem kielégítő volta esetén más kívülmara- dókkal kell szoros, esetleg preferált kapcsolatokat létesítenünk. Mindent el kell követnünk, hogy ne kerüljünk a jelenleginél is kedvezőtlenebb helyzetbe. Az Európai Közösség figyelme ma elsősorban, sőt majdnem kizárólag az egység útjában álló akadályok elhárítására, a sokszor ellentétes álláspontoknak a tagállamok közötti áthidalására összpontosul. Kevés kilátás van arra, hogy 1992 előtt a kívülállókkal intenzíven foglalkozzanak. A kívülállók - a legnagyobbak is - ma még bizonytalanok abban, milyen elbánásban lesz részük, és abban hogy miként reagáljanak, esetleg egymással fogjanak-e össze. Ennek ellenére állandóan, intenzíven, minden lehetséges fórumon fel kell vetnünk viszonyunk kérdését, azt az óhajunkat, hogy ne maradjunk ki Európából. Ennek a taktikája nagyon alapos, széleskörű és sokoldalú megvitatást igényelne. Külön kérdésként vetődik fel, hogyan értékeljük Ausztriának az EGK-hoz való csatlakozási kérelmét. Nem elhanyagolható veszély, hogy ez egyes EGK-korlátozások Ausztria általi alkalmazásával járhat, és ezáltal pozíciónkat ronthatja. Ennél mégis optimistább kellene, hogy legyen a megközelítésünk. Arra kell törekednünk, hogy Ausztria kapocs legyen köztünk és Nyugat-Európa között. Ennek érdekében a hivatalos diplomácia mellett a pártoknak és a társadalmi szervezeteknek is sokat kell tenniük. A magyar gazdasági diplomáciának is óriási erőfeszítéseket kell tennie. Nem a külföld kedvéért demokratizálódunk, hanem saját jól felfogott érdekünkben. De másságunk megszűnésével el kell érnünk, hogy megszűnjenek a hazánkat a másságáért - „nem piacgazdaság" ürüggyel - sújtó hátrányos megkülönböztetések. Nem lesz köny- nyű dolog. A KGST problémák rendezéséről már szóltunk. El kell érnünk, hogy a világ másokéval egyenlő feltételekkel kereskedjék Magyarországgal, kezelnünk kell az adósságokat, és új hiteleket kell szereznünk a szerkezetváltáshoz és a forint konverti41
