Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Horn Gyula: Magyarország és az európai együttműködés
elveit és követelményeit, együttműködésük átfogó irányait és kívánalmait^ A záróokmány kiállta az idők próbáját, a nemzetközi élet hullámzásait. Az eltelt mintegy tizenhárom esztendő alatt a feszült helyzetekben is támaszul szolgált a kelet—nyugati kapcsolatok, az enyhülés megőrzéséhez és újjáélesztéséhez. A legutóbbi években bekövetkezett kedvező nemzetközi fejlemények ellenére sem beszélhetünk azonban még az összeurópai biztonsági és együttműködési folyamat visszafordíthatatlanságáról. Az európai viszonyok sebezhetősége mindenekelőtt abban rejlik, hogy a politikai enyhülést katonai téren nem sikerült alátámasztani. A földrész meghatározó jelentőségű katonai erőinek helyzetében ugyanis anakronisztikus tendencia mutatkozik. Miközben a nukleáris pusztító arzenál potenciáljában létezik egyezményes alapokon nyugvó határvonal, a hagyományos erők terén még semmiféle korlátozás nem érvényesül. Márpedig elsősorban éppen a jelentős hagyományos erők szembenállásában jelenik meg földrészünkön a katonai fenyegetés. A szovjet—amerikai INF-egyezmény nem csupán precedens értékű a leszerelés területén, de létrejöttét tekintve egyfajta megnemtámadási szerződésként is felfoghatjuk. A hagyományos katonai erők tekintetében hasonló fejlemény körvonalai még nem, vagy csak alig bontakoztak ki. Hátrányos körülményt jelent az is, hogy az elmúlt csaknem másfél évtized alatt tovább tágult a szakadék a NATO, s a Varsói Szerződés között koncepcionálisan és a fejlesztési programok tekintetében. Miközben a nyugati szövetség a hagyományos katonai erők fejlesztésében a minőségi konponensekre helyezte a hangsúlyt, addig Kelet-Európa továbbra is a mennyiségi tényezőket tartotta szemelőtt. Mindezek következtében olyan felfelé ívelő spirál keletkezett, amelyben az egymással ellentétes struktúrák irreálissá tették az egybevetés lehetőségét, tovább gyengült a kölcsönös bizalom anyagi-technikai alapja, s ez mindkét oldalon erősítette a konfrontáció híveinek pozícióit. A katonai tényezők így olyan lehetőséghez jutottak, amely objektíve segítette a hagyományos fegyverkezéshez lényegében a társadalmi berendezkedéstől függetlenül tapadó, strukturális—egzisztenciális érdekek érvényesülését. A kedvezőtlen folyamatban az elmúlt időszak biztató fejleménye az új politikai gondolko- désmód eredményeként 1986 őszén született stockholmi bizalomerősítő megállapodás. A kelet—nyugati viszony hullámzásaiban, főleg az enyhülés apályaiban számottevő szerepet játszott az is, hogy az érintett államok közötti kapcsolatok átitatódtak az ideológiák túlméretezett elemeivel. Korunk nemzetközi viszonyainak sajátos ellentmondása, hogy miközben létrejött a különböző társadalmi rendszerű országok egymásrautaltságának 4
