Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)

1989 / 1. szám - Aczél Endre: A "thatcherizmus" a harmadik szakaszban

lan a fejlődésnek minden olyan jelével szemben, amely csorbítaná Amerika európai jelenlétét, mivel a „szabadság védelmét” — amiben vakon hisz — másképp nem látja biztosítottnak. Ilyen értelemben élesen szemben áll az amerikai izolacionistákkal is.

Furcsamód ez a makacs — bár soha nem kritikátlan — Amerika- barátság bizonyos mértékben kifizetődött. A szovjet—amerikai enyhülés kezdeti időszakában mindkét érintett fél elfogadta a brit miniszterelnököt egyfajta közvetítőnek, abban az értelemben is, hogy óvta Amerikát a „túlzott”, Nyugat-Európára nézve kockázatosnak tetsző engedményektől; és abban az értelemben is, hogy a szovjet vezetés gondolkodás-váltását, újtípusú realizmusát meggyőzően tudta közvetíteni Washington felé. Érdekes, hogy Margaret Thatchernél e két dolog „tiszta hitből” fakadt, és ezt — már csak nyakassága ismeretében is — senki sem vonta kétségbe. Megbízólevelét az érintettek makulátlannak találták.

Prognosztizálhatóan ez lesz a fő vonala a brit külpolitikai és diplomáciai tevékenységnek a jövőben is. Nevezetesen: óvni az Egyesült Államokat attól, hogy bármikép is „kivonuljon” Európából, lazítsa a kontinens nyugati fele fölé emelt ernyőt — de megértetni vele, hogy az ésszerű fegyverzetkorlátozáshoz a gorbacsovi Szovjetunió partnernek kínálkozik.

Vagy más szemszögből nézve: Margaret Thatcher továbbra is minden áldozatot legitimnek fog tekinteni a Nyugat-Európában lévő (amerikai) fegyverzetek korszerűsítése dolgában, minthogy ezt a Nyugat szabadságeszményével köti össze, de meglehetősen gyakorlatiasan fog ítélni a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésről. Nem csak a Szovjetunió miatt, hanem azért is, mert tökéletesen elegendőnek tartja azt a fegyverzet-korszerűsítést, amelynek kereteibe a britek Trident-program ja is illeszkedik a 90-es évek elejétől fogva. (Járulékos összetevője a képnek, hogy egy gyors csillagháborús fegyverzet hadrendbe állítása eo ipso megöre- gítené a brit rakétakorszerűsítési programot...).

Mindazonáltal a 80-as évek végének brit—amerikai együttműködése tartogathat még érdekes, váratlan mozzanatokat az érintettek számára. James Baker például, akit George Bush külügyminiszterének választott, a nemzetközi gazdaság egészségéről épp az ellenkezőjét vallja annak, amit Margaret Thatcher. Az ilyenfajta koncepcionális szembenállás — „reaganomics és a thatcherizmus” ikerkorszakában nem volt tünetszerű. Arról van szó, hogy Baker, mint mondják róla, megrögzött keynesianus gazdaságpolitikus; szíve szerint tartósan fűtené a gazdaságot, kerüljön ez mégoly sokba is inflációs értelemben. A beiktatására váró új amerikai külügyminiszter szívesebben megfizeti ezt az árat, semmint hogy a kamatlábakat lássa állandóan felfelé kúszni.

40