Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 2. szám - Békési B. Béla - Dálya László - Enyedi Sándor - R. Süle Andrea: A romániai magyar kisebbség
törvényerejű rendelet meghatározza a nagyvárosokban való letelepedés feltételeit. Eszerint a kijelölt 14 legnagyobb romániai városban csak azok telepedhetnek le, akiket hivatalból áthelyeznek vagy akiket végzettségük miatt az adott városban levő gazdasági egységbe vagy intézménybe osztanak be munkára. Áttelepülésre jogosultak még a szüleikhez költöző fiatalok, a gyermekükhöz költöző szülők, valamint tartalékállományba helyezésüktől egy éven belül a tisztek és az altisztek.11 Az elrománosítást sietteti, hogy a jelentős magyar lakossággal rendelkező nagyvárosokban meghatározzák az üzemekbe felvehető magyarok számát, azaz érvényesül a jiumerus clausus“ vagy a jiumerus nullus“.12 Az erdélyi városok nemzetiségi jellegének radikális átalakítására irányulnak azok az adminisztratív intézkedések is, amelyek egyes települések kiemelt fejlesztését, mások visszaszorítását célozzák. A program méreteit szemléletesen jellemzi, hogy Erdélyben 1930-ban 49 várost és 6 peremközséget, 1977-ben viszont már 112 várost és 46 peremközséget tartottak nyilván.13 E politika keretében számos román többségű erdélyi települést emeltek városi rangra. A hetvenes évek közepétől radikálisan felgyorsult a munkaerőnek az egykori Moldvából és Havasalföldről az erdélyi városokba és ipari központokba való betelepítése. E folyamat elősegítésére azok a román értelmiségiek, akik hajlandók magyar többségű területekre beköltözni, az illetékes minisztériumoktól 5-10 havi átlagkeresetnek megfelelő letelepedési segélyt (15-30 ezer lei) és állami lakást kaphatnak, de más társadalmi rétegek betelepülését is támogatják. Ugyanakkor iskoláik befejezése után az erdélyi magyar diplomásokat, szakembereket arra kötelezik, hogy szülőföldjüktől távol, elsősorban a regáti területeken vállaljanak munkát. Az „etnikai szétszórás“ a felsőfokú intézményekben végzett magyarok esetében a legszembetűnőbb. A magyar pályakezdőket magyarlakta területektől távol, általában a Kárpátokon túlra helyezik. Erre az intézkedésre az a törvény ad lehetőséget, amely szerint a végzettek - szakmától függően - 3-5 évig a számukra kijelölt munkahelyen kötelesek dolgozni. Az áttelepülések, áttelepítések méreteire jellemző, hogy - a népszámlálás adatai szerint - már 1966-ban Románia mintegy 19 millió lakosa közül 6 millió más helységben élt, mint ahol született. A lakosság csaknem egyharmada tehát élete során legalább egy alkalommal lakóhelyet változtatott.14 Az áttelepítések pedig - különösen a kisebbségi lakosság számára - számos egyéni és közösségi sérelmet okoznak. Elszakadnak etnikai gyökereiktől, és gyermekeiknek megszűnik az a lehetősége, hogy magyar nyelvű iskolába járjanak. E tényezők hatására gyengül a magyarok nemzeti identitástudata. Úgy tűnik, hogy a módszer meglehetősen „hatásos“, hiszen az eredeti lakóhelytől való távolság növekedésével és a befogadó környezet idegen jellegével párhuzamosan fokozódik az asszimiláció valószínűsége. Az idegen környezetben az anyanyelv használata, a nemzetiségi kultúra egyre inkább a szűkén vett családi körre korlátozódik és tor22
