Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - KATONAPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Dunay Pál: Törekvések az atomfegyverek-kísérletek korlátozására (1958-1988)
a) Az ellenőrzés kérdésében — feltehetően — nem csupán a szükséges technikát illetően tért el egymástól a Szovjetunió és a Nyugat álláspontja, hanem ennél alapvetőbb szemléleti különbség is fennállt a felek nézetei között. A Nyugat kiindulópontja ugyanis az, hogy a fegyverzetkorlátozási megállapodásoknak tökéletesen ellenőrizhetőknek kell lenniük, hogy lehetetlenné tegyék kijátszásukat. Ez a megfontolás a másik fél ,legrosszabb megítélésén” alapul, vagyis azt feltételezi, hogy az mindent megtesz a kijátszás érdekében. Nemegyszer a tökéletes ellenőrzésre törekvés illúziója a szerződés ellenőrzőinek politikai szándékát tartalmazza. A Szovjetunió évtizedekig azt hangsúlyozta, hogy az egyezményeknek a lelek kölcsönös bizalmán kell alapulniuk, az ellenőrzésnek ezzel összhangban nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Sajnálatos módon ezt politikailag igen ügyetlenül oldotta meg, hiszen a tárgyalásokon állandóan defenzívába került, ha az ellenőrzésről esett szó. Ezáltal egyrészt olyan benyomást keltett, mintha tartana az ellenőrzéstől, másrészt növelte a Nyugat manőverezési lehetőségét, hiszen az ellenőrzésre vonatkozó javaslatok szovjet elutasítására mindig úgy hivatkozhattak, mint a fegyverzetkorlátozás akadályára. Az atomfegyver-kísérletek korlátozását illetően emlékezetes, hogy a helyszíni ellenőrzés kérdésében való megegyezés hiánya akadályozta a teljes körű atomcsend egyezmény létrehozását az 1960-as évek elején. 1977-ben azonban már nem volt alapja annak az aggodalomnak, hogy a Szovjetunió teljesen elveti a helyszíni ellenőrzés lehetőségét, hiszen 1976. ■szeptember 28-án az ENSZ főtitkárához intézett memorandumban Gromiko szovjet külügyminiszter megjegyezte, hogy „gyakorlatilag egyhangú” a vélemény: nincs szükség helyszíni ellenőrzésre. De — tette hozzá — bizonyos „önkéntes” helyszíni ellenőrzés elérhetőnek tűnik.21 Ma pedig szovjet szakértők úgy vélik, hogy az 1977-ben kezdett tárgyalásokon alapjaiban megállapodtak abban, hogy a nemzeti technikai ellenőrző eszközök működését a szeizmikus megfigyelési adatok nemzetközi cseréje egészítse ki, hogy hozzanak létre egy globális szeizmikus megfigyelő hálózatot, sőt a kétségesnek tűnő eseményeket kívánságra a helyszínen ellenőrizzék.22 Az ellenőrizendő országnak joga lenne arra, hogy elutasítsa a kívánt helyszíni megfigyelést, de ezzel azt kockáztatná, hogy a másik az eltitkolt robbantásra, mint szerződésszegésre gyanakodva felmondja a szerződést. A tárgyalásokon végül az ellenőrzés egy látszólag nem elsődleges fontosságú kérdésében nem sikerült megegyezni, nevezetesen a szerződő felek területén elhelyezendő nemzeti szeizmikus ellenőrző állomások számában és elhelyezkedésében. Nem volt kétséges, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok területén azonos számú nemzeti szeizmikus ellenőrző 115
