Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 3. szám - Kollár Nóra: A Szovjetunió Amerika-politikája a 80-as években

dokumentum külpolitikai fejezetének 5. pontja,6 amely a béke, az enyhülés és a fegyverkezés kérdéseire vonatkozik, szervesen illeszkedik az új politikai gondolkodás jegyében kidolgozott koncepcióhoz.A lényeges különbség 1986-ban, az öt évvel korábbival összevetve az, hogy a szovjet álláspont azóta összehasonlíthatatlanul rugalmasabbá és ennek következtében kompromisszumra alkalmasabbá vált. Megvalósult a szavak és a tettek egysége. Ennek rendkívüli jelentőségét egyebek között az is növeli, hogy a szavak és tettek távolságának növekedése a 70-es évek közepétől 1984-ig egyre szembeötlőbb volt, s ez nyilván nem erősítette a szovjet—amerikai viszonyban az egymás iránti bizalmat, amit még az is súlyosbított, hogy szovjet részről akkor egy sor — békével-fegyverkezés- sel-leszereléssel összefüggő — kérdés tabu-témának számított, amiről vagy egyáltalán nem beszéltek, vagy pedig a tájékoztatás annyira általánosságokban mozgott, hogy a problémákról vagy egyáltalán nem lehetett képet alkotni, vagy a kép nagyon egyoldalú volt.

Mindez szorosan összefüggött azzal az alapvető nehézséggel, hogy a békés egymás mellett élés erőegyensúlyra alapuló szovjet koncepciója csak katonai téren realizálódott, méghozzá a fegyverzetek igen magas szintje mellett. A katonai téren elért eredmények a szovjet gazdaságtól és társadalomtól óriási áldozatokat követeltek. Eszközök hiányában és irányítási problémák következtében a Szovjetunióban nem valósult meg az a gazdasági felfutás, amely alapját képezhette volna a szovjet—amerikai gazdasági és tudományos-műszaki együttműködésben való kölcsönös érdekeltségnek, perspektivikusan tekintve pedig egyensúlyi helyzetet teremtett volna a katonai és az egyéb területek között. Abban az esetben, ha megvalósul a gazdasági, tudományos-műszaki, kulturális és egyéb területeken az aktív együttműködés, az a békés egymás mellett élés egyértelműen előremutató szovjet koncepciójának olyan kiegyensúlyozó pillérét jelentette volna, amely a nem katonai érdekek bekapcsolódásával — ha lassan is, de — a fegyverkezési hajsza lelassulásához és a bővülő kapcsolatokkal párhuzamosan, egymás jobb megismerése következtében az egymás iránti bizalom erősödéséhez vezetett volna, amerikai részről is csökkentve a szavak és a tettek közötti távolságot. Mindezt a szovjet vezetés jól látta 1981-ben, az események alakulása azonban nem a „nyilvánvalóan szükséges együttműködés felé haladt, ami a békés egymás mellett élés beigazolódott alapja.

1981 januárjában Reagan elnök beiktatása után a szovjet vezetés az amerikai elnökhöz küldött üzenetében azt hangsúlyozta, hogy pozitív irányú fejlődésre van szükség a szovjet—amerikai viszonyban, elsősorban a béke érdekében.7 Az új elnöknek azonban már az első megnyilatkozásai is jelezték, hogy pozitív irányú fejlődés a Szovjetunióhoz fűződő vi40