Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 1. szám - Tabajdi Csaba: Az új szovjet külpolitikai koncepció (1985-1987)
lenfelei és partnerei erejét, tartalékait, világpolitikai szerepét. Az eddig a szocializmus és a kapitalizmus kibékíthetetlen ellentmondásában, éles szembenállásában, a két pólusban gondolkodó külpolitikai felfogást egyre inkább felváltja a két társadalmi-gazdasági rendszer objektív történelmi versenyének új megközelítése. Az együttműködés és a harc dialektikájára épülő békés egymás mellett élésnek az SZKP XXVI. kongresszusán kifejtett elvétől eltérően az új szemlélet a hangsúlyt egyértelműen a két társadalmi rendszer kölcsönös függőségére és egymásrautaltságára helyezi. Az ellenségkép korábbi túlhangsúlyozása helyett a szovjet külpolitikai elemzésekben mindinkább körvonalazódik korunk kapitalizmusának józan és reális megítélése. Mihail Gorbacsov a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulóján, valamint azt követően a baloldali, nemzeti demokratikus és más haladó pártok, mozgalmak és szervezetek kötetlen találkozóján elmondott beszédében továbbfejlesztette az SZKP XXVII. kongresszusa kapitalizmuselemzését. A kötetlen találkozón leszögezte: ,,A történelmi spirál minden egyes fordulóján rendelkeznek a régi világ képviselői azzal a lehetőséggel, hogy az adott pillanatban legveszélyesebb ellentmondás kiiktatásával meghosszabbítsák uralmukat. A kapitalizmus általános válságának állandó elmélyüléséről szóló szokványos formula mögül éppen csak áttetszik a termelési módban végbemenő folyamat lényege, nem is beszélve a politikai előrejelzésekről.”13 A megváltozott körülmények között ugyanis a kapitalizmus olyan helyzetbe került, hogy a tőkés világon belüli ellentmondások nem oldhatók meg fegyveres eszközökkel. A tőkés országok gazdasági fellendülése lehetséges a katonai szektor, a militarizálódás nélkül is (nyugatnémet, japán, olasz gazdasági ,,csoda”). A neokolonalista kizsákmányolás, az „egyenlőtlen csere” egy ponton túl nem folytatható: „robbanáshoz vezet”. Összességében szaporodnak tehát a kapitalizmus együttműködési készségét erősítő körülmények. Az imperializmusról szóló korábbi tanítások értékelése a szovjet külpolitika elméleti alátámasztását jelenti, s a másféle kapcsolatrendszer, az újszerű gyakorlat nélkülözhetetlen feltétele. A fenti szemléletváltással kétségtelenül összefügg s annak elengedhetetlen feltétele az „empatikus készség” erősödése; a más országok nemzeti érdekeinek, jogos biztonsági igényeinek fokozott figyelembevétele. Ennek lényegét Mihail Gorbacsov így fogalmazta meg: „Amikor a külpolitikái tervezzük, józanabbul és átfogóbban kell mérlegelnünk a konkrét tényeket, nem szabad mindent csak saját érdekeink szempontjából vizsgálni. Hisz ha minden állam csak saját érdekeit fogja követni, ha nem lesz képes a partnernek elébe menni, kutatni az érintkezési pontokat, együttműködni vele, akkor nehéz lesz elérni a nemzetközi kapcsolatok javulását.”14 A partner érdekeinek, szándékainak nagyobb fokú és ár55
