Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 3. szám - KELET-NYUGATI ÚJSÁGÍRÓ-TALÁLKOZÓ BUDAPESTEN - Aczél Endre: Gorbacsov, glasznoszty, peresztrojka és a Nyugat
stagnáló vezetés irányítja? Miért jó a Nyugatnak, ami a Szovjetuniónak is jó? A válasz, úgy gondolom, a verseny puszta tényéből nem következtethető ki. Részint azért nem, mert a „verseny” szó elé közmegegyezéses alapon a „békés” jelzőt szokás illeszteni, és ez már önmagában módosítja a fogalom tartalmát; részint pedig azért nem, mert a verseny stabil és kiegyensúlyozott viszonyokat feltételez. A stagnálás, amely a Szovjetunió történelmének elmúlt két évtizedére fokozatosan jellemzővé vált, a megállapodottság hamis érzetét keltette, legalább annyira csak látszatot teremtett, mint amilyet az ellenkező végleten a „permanens forradalmi átalakulással” Kína próbált kelteni. Mindkettő a feszültségek halmozódásának forrásává vált és a viszonylagos elmaradottságot csak növelni volt képes. A fokozódó elmaradottság, illetve elmaradás pedig eszményi táptalajává válik a legkülönfélébb útrövidítő, kalandor próbálkozásoknak, amelyek nem csupán alkalmatlanok (mint Kína esete illusztrálja) a fejlettség és a fejletlenség közötti távolság szűkítésére, hanem már fogalmilag is antagonisztikus ellentétben állnak a kiegyensúlyozott viszonyokkal, és nem kalkulálható veszélyek hordozóivá válhatnak. Innen adódnak egy reformkurzus globális jótéteményei, és ez a felismerés van jelen — ha nem is tételesen artikulálva — a Gorbacsov személyéhez és az új szovjet politikához fűződő várakozásokban. Abban a három évben, amely főtitkárrá választása óta eltelt, Mihail Gorbacsov személyének, politikusi alkatának nyugati megítélése majdnem egyenletesen jó volt; olyannyira jó, hogy már-már a magányos hős attribútumaival ruházták fel. Egyebek között elmondták róla, hogy a Szovjetuniónak Lenin óta nem volt ilyen okos, világosfejű, lendületes és határozott vezetője. Ugyancsak elmondták — számtalan írás a tanú rá —, hogy a II. világháború óta egyetlen szovjet vezető sem volt képes Gorbacsovnál mélyebben megragadni az ország, a gazdaság és a társadalom problémáit. Gor- bacsovot lényegében megkímélték a negatív jelzőktől. Ebben a kissé mámoros hangulatban kialakult egy olyan tézis, hogy az SZKP fiatal főtitkárának egyetlen ellenfele van, reformelképzeléseinek egyetlen akadálya létezik: maga a rendszer, amely egyébként őt is kitermelte. Közbevetői eg meg kell jegyezni, hogy arra a kérdésre, vajon miként termelhette ki éppen a szovjet rendszer Gorbacsovot, csak meglehetősen semmitmondó válaszokat találtam. Bennük az volt talán a közös mozzanat, hogy a szovjet „establishment”, szembekerülve a hanyatlás, sőt a züllés nyilvánvaló tényeivel, s eképpen azzal a perspektívával, hogy a Szov113
