Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 2. szám - KÜLFÖLDI SZAKÉRTŐK FÓRUMA - Klein, Jean: A nemzetközi biztonság időszerű vonatkozásairól
nak az írásaiban jutottak kifejezésre.12 Ugyanezek az eszmék ösztönözték a második világháború befejezése után az ENSZ égisze alatt tartott tárgyalásokat. Az Egyesült Államok például 1946-ban előterjesztette a Baruch-tervet, amelynek értelmében egy nemzetekfölötti szervezetre — az Atomic Development Authorityra (ADA) — bízták volna az atomenergia békés hasznosításával kapcsolatos valamennyi tevékenység közvetlen irányítását, annak szavatolása érdekében, hogy e tevékenységeket ne állíthassák katonai célok szolgálatába. Ügy vélték ugyanis, hogy az atomfegyver feltalálása radikálisan új elemet iktatott be az államok stratégiájába és külpolitikájába, és az emberiséget fenyegető pusztulás elhárításáért olyan nemzetközi szervezeteket kell létrehozni, amelyek gondoskodnak ennek az új kockázati tényezőnek az ellenőrzés alatt tartásáról. Csakhogy az atomenergia katonai felhasználásának fejlődésében egyenlőtlenségek mutatkoztak: az Egyesült Államok akkoriban monopóliumot élvezett az atombomba birtoklása terén, a Szovjetunió pedig nem akart olyan megállapodásokba belemenni, amelyek azzal a veszéllyel jártak volna, hogy szentesítik hátrányos helyzetét a potenciálisan ellenséges államok csoportjával szemben. Ezek a körülmények megakadályozták a Baruch- terv megvalósítását. Eredménytelennek bizonyultak azok a tárgyalások is, amelyek 1946-ban kezdődtek a nukleáris fegyverek felszámolásáról, valamint a hagyományos haderők és fegyverzet számottevő csökkentéséről. Az 1950-es évek elején a szovjetek és amerikaiak egymással szöges ellentétben álló felfogást vallottak ezekről a kérdésekről, ezért dialógusuk a süketek párbeszéde volt. A franciák és a britek közvetítő tevékenységének jóvoltából 1954-ben sikerült megállapodásra jutni a fokozatos, kiegyensúlyozott és ellenőrzött leszerelés elveiről. A végső cél az volt, hogy felszámolják a nukleáris fegyvereket, a hagyományos fegyverzetet olyan szintre csökkentsék, amely összhangban van az államok biztonsági igényeivel, továbbá, hogy az államok majdan hozzájáruljanak egy nemzetközi haderő létrehozásához. A leszerelés menetrendjét oly módon tervezték kialakítani, hogy a folyamat teljes időtartama alatt a szerződő feleknek semmilyen tekintetben ne kelljen aggódniuk biztonságuk miatt, és hogy az egyes szakaszokról a következő szakaszra való áttérést a vállalt kötelezettségek végrehajtása hatékony ellenőrzésének rendeljék alá. Csakhamar kiderült azonban, hogy a nukleáris fegyverek felszámolását nem lehet szavatolni, a leszerelés ellenőrzése pedig kikerülhetetlen akadályokba ütközik, mert az egyes államok — különösen a Szovjetunió — szerfelett idegenkedtek attól, hogy hozzájáruljanak katonai létesítményeik helyszíni ellenőrzéséhez. Ezért az általános és teljes leszerelésről folytatott tárgyalások megrekedtek. Jóllehet a Tízek Bizottságában (1960), 168
