Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 2. szám - KÜLFÖLDI SZAKÉRTŐK FÓRUMA - Klein, Jean: A nemzetközi biztonság időszerű vonatkozásairól

látták benne, és nem volt kétségük afelől, hogy a felvilágosodás terjedése és a kereskedelmi kapcsolatok bővülése jóvoltából az emberiség képes lesz lerázni magáról ezt a végzetszerűséget. Már Hérodotosz felhívta a figyelmet arra, hogy a háború nem tudatos emberi döntések következménye; az emberek az istenek játékszerei, hiszen senki nem olyan bolond, hogy előnyben részesítse a háborút a békével szemben.2 Meg kell állapítanunk azonban, hogy a felvilágosodás évszázada egyszersmind a nemzetek közötti konfrontáció és a zabolátlan háborúskodás évszázada volt, és hogy a tudomány-vallás, valamint a nemzetközi kereskedelem fejlődése nem hozta meg az eredményeket, amelyeket az utilitarizmus és a gazdasági liberalizmus hívei vártak tőlük. Ellenkezőleg: a kollektív erőszak ellenőrzés alatt tartását illetően a XX. század a liberális és a szocialista ideológiák kudarcát hozta magával, és manapság már óvatosabban nyilatkozunk arról, hogy milyen úton-módon lehet elejét venni a háborúknak és előmozdítani a fegyveres konfliktusok rendezését. Amennyiben az embernek ez a — történelem előtti időktől fogva megtartott — „barbár ünnepe”3 egyfajta primitív, isteni, természetfeletti rítusból fakad (René Girard), vagy az emberi természet „elátkozott fele” ölt testet benne (Georges Bataille), pusztán az értelem szavára hivatkozva nem vethetünk véget neki. De még ha igaz is, hogy — amint La Bruyere emlékeztet rá4 — „a háború a múltban gyökeredzik is”, ebből még nem következik az, hogy a jövője is biztosított, sem pedig az, hogy igáját még akkor sem lehet lerázni, ha megtaláljuk a módját annak, hogy a múltban betöltött funkciói miként helyettesíthetők.

E tekintetben az atomfegyver feltalálása olyan folyamatot indított el, amely hatályon kívül helyezi a háborúnak mint a politika más eszközökkel történő folytatásának clausewitzi formuláját. Amióta a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió rendelkezik azzal a képességgel, hogy kölcsönösen pusztító csapást mérhetnek egymásra, kapcsolataik olyan irányban fejlődnek, amely a békés egymás mellett élés megszilárdulása és az erőszaknak mint a kelet—nyugati politikai viták rendezése eszközének a kizárása irányába mutat. Vajon azt a következtetést kell-e levonni ebből, hogy — mint Le Borgne tábornok állítja5 — „a háború halott”, és hogy egy békés világ felé tartunk? Számíthatunk-e arra, hogy az északi féltekén a megatonnák árnyékában kialakult béke tovaterjed, a harmadik világ országaiban pedig fokozatosan elhal a háború politikai funkciója? Végül, ha elfogadjuk, hogy a nukleáris fegyvereknek alapvetően elrettentő szerepük van, és hogy a bevetésükkel való fenyegetőzés csakis arra szolgálhat, hogy a potenciális agresszort eltántorítsa terveinek végrehajtásától, a jelenleg zajló konfliktusok elemzése alapján vajon állíthatjuk-e, hogy a hagyományos fegyverekkel vívott háború maga is le156