Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 2. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK-POLITIKAI BIZTONSÁG - Kiss J. László: A biztonság értelmezéséről a nyolcvanas években
támadóképtelenség, végső soron az átfegyverkezés útján megvalósuló leszerelés elképzelése. A szovjet kül- és biztonságpolitika új megközelítése is szerepet játszik a nemzetközi biztonság meghatározásának új tájékozódásában. A kölcsönös függőségnek a nemzetközi osztályharcon túlmutató jelentősége vagy az erőegyensúly kategóriája helyett az „ésszerű elégségesség” hangsúlyozása éppúgy figyelmet érdemel, mint az a szovjet felfogás, amely a „közös biztonság” értelmében azt hirdeti, hogy a Szovjetuniónak nem érdeke egy olyan helyzet kialakulása, amelyben az Egyesült Államok katonailag hátrányban van. Mindenekelőtt — különösképp a pótfegyverkezési vitában — a hadászati egyensúly, illetve az egyensúly-ideológia revíziójára került sor. Az egyensúly vagy annak helyreállítására való folytonos hivatkozás a fegyverkezési verseny legitimációja eszközének bizonyult. A katonai egyensúlyra való utalás több vonatkozásban a biztonság depolitizálásának, illetve militarizálásának kedvezett. Mi a katonai egyensúly általában? A fogalom pontos meghatározása a számszerűségek és a minőségi tényezők bonyolult összefüggései miatt szinte lehetetlen. Az egyik oldalon kimutatható mennyiségi fölény sokszor minőségi fölényként nem realizálható, avagy a minőségi fölény egy ellenfegyverrendszerrel könnyen semlegesíthető.16 A hagyományos megközelítés szerint az egyensúly a biztonság előfeltétele, jóllehet a földrajzi aszimmetriák s a két szövetségi rendszer katonai erői között meglévő strukturális különbségek miatt az egyensúly nem mérhető pontosan. Ám akkor is, ha az egyensúly egyértelműen mérhető lenne, még akkor sem lehetne tartósan biztonságot teremteni a katonai egyensúly útján. A nem támadó védelem (NŐD) koncepciójának képviselői arra mutatnak rá, hogy a biztonság önmagában a kiegyensúlyozott csökkentéssel sem érhető el, mivel kisebb vagy nagyobb erővel egyaránt lehetőség van a meglepetésszerű támadásra. Ami valóban számít, az nem más, mint az érintett katonai erők doktrínája, struktúrája és a katonák kiképzési módja.17 A nem támadó védelemről tehát akkor beszélünk, ha a biztonság belső társadalmi, szervezeti és állami struktúrája kizárja, hogy a politika a háború eszköze legyen. A fegyverzetek támadó jellegének minimalizálása és védelmi jellegének maximalizálása azt is magában foglalja, hogy a tárgyalásokon a párbeszéd új kooperatív formáit kell kifejleszteni. Arról kell szót váltani, hogy „ki mitől fél”, s hogy miképpen lehet a katonai magatartást kölcsönösen defenzívvé tenni.18 Ebbe az irányba mutat az a VSZ javaslat, amely a katonai doktrínák összehasonlítására s konzultációk megtartására vonatkozik, arról, hogy miképp lehet a nem nukleáris stratégiákat kevésbé támadóvá tenni. A 32
