Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Helmut Schmidt: Egy nagy stratégia a Nyugat számára. A nemzeti stratégiák anakronizmusa a kölcsönös függőségek világában
egy integrált rendszer részei vagyunk” — (125. 1.) — írja a volt kancellár, s hozzáteszi, hogy a nyugati országok között nem párhuzamos, hanem komplementer gazdaságpolitikákra van szükség. Ugyanakkor Schmidt annak a véleményének is kifejezést ad, hogy mennyire nem szeretik a nyugat-európaiak, ha az Egyesült Államok a kereskedelmet a gazdasági hadviselés eszközeként használja fel: a gazdasági felőrlés útján nem lehet háborút nyerni a Szovjetunióval szemben! A könyv két utolsó fejezete a szerző jórészt már elmondott javaslatainak az összefoglalása. A „Konszenzus és vezetés” című fejezetben Schmidt minden bírálat ellenére kiemeli, hogy az „alapvető értékekben” való egyetértés alapján a nyugati világ vezetését — nagysága, katonai ereje, valódi közös piaca, valutája, adó^a, jogrendszere stb. következtében — az Egyesült Államoknak kell biztosítania. Erre az Egyesült Államok nincs kellően felkészülve, s ezért „izolacionalista”, „Amerika-köz- pontú”, „hegemonista” és „internacionalista” tendenciák vetélkednek egymással. A kívánatos nagy stratégia első prioritása — Schmidt értelmezésében — a nyugati szövetség gazdasági összetartása, a második a Szovjetunióval szembeni közös fellépés, amely nem lehet sikeres, ha az elsőben a résztvevők kudarcot vallanak. A nagy stratégia — fejtegeti a szerző — nemcsak a katonai eszközök megszerzéséből, fegyverzetkorlátozásból vagy katonai magatartásból áll, hanem egy általános diplomácia folytatásából is. Schmidt az 1967. évi Harmei- jelentés kettős filozófiájának az érvényessége alapján Európában elengedhetetlennek tartja a helsinki folyamat továbbvitelét az Egyesült Államok és Kanada részvételével, a nyugat-európai intézmények, különösen az EGK erősítését, s végül a nukleáris erőkre való amerikai koncentrálást éppúgy elveti, mint az SDI lehetőségét. Ugyan a kölcsönös elrettentés — fejtegeti a szerző — a súlyos válságok ellenére is fenntartotta a „nukleáris békét”, ám örökre nem védheti meg a békét. Az egykori kancellár a nukleáris fegyverek teljes felszámolása helyett első lépésként azok csökkentésének a fontosságát hangsúlyozza. Támogatja azokat az amerikai szakértőket, akik a no early first use irányában kívánnák az amerikai nukleáris stratégiát módosítani. Schmidt a konvencionális katonai képességek javítását tartja célszerűnek — nagyobb, vezető szerephez juttatva a francia erőket —, a rendelkezésre álló források és emberanyag ésszerű újraelosztásával. Világosan leszögezi, hogy minden fegyverzetkorlátozási tárgyalás — akár tetszik, akár nem — együttműködést, bizonyos fokú partnerséget jelent a Szovjetunióval, továbbá állandó csábítást, hogy a fegyverkezési versenyt mint meg nem üzent gazdasági háborút folytassák. A tárgyalásoknak csak akkor van értelme, ha a felek megértik — bármilyen elméletről van is szó —, hogy az egyik fél állítólagos „abszolút biztonsága” a másik fél számára a biztonság nélkülözését jelenti. Emellett — mint olvashatjuk — a kooperatív tárgyalások feltételezik, hogy a felek tartózkodnak a kölcsönös visszaélésektől és sértéstől, s ez szorosan összefügg a kölcsönös bizalomépítéssel. A könyv utolsó fejezete a világon különösen elterjedt „legrosz159
