Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Bányász Rezső: Ronald Reagan politikai arcképéhez
pártatlan bel- és külföldi megfigyelők véleménye is megegyezett abban, hogy Ronald Reagan 1984. november 6-án, a második elnökválasztási kampányban is jelentős győzelmet aratott. Legfeljebb a győzelem nagyságáról — és meghatározó okairól — jelentek meg lényegesen eltérő okfejtések. Sokan úgy látták, hogy ez volt minden idők egyik legnagyobb választási győzelme, legalábbis egy hivatalban lévő elnök részéről. Hiszen Reagan megszerezte a leadott szavazatok közel 59 százalékát, s győzött egy híján minden szövetségi államban. Ellenfele, a demokrata párti, békehivő hírében álló Walter Mondale a szavazatoknak mindössze 41 százalékát nyerte el, s az elektorok szavazatait Minnesotában és az önálló szövetségi államnak minősülő Washington D. C.-ben. A számadatok azonban ezúttal is korrekcióra szorulnak. Joggal jegyzi meg Vajda Péter: „... akárcsak a korábbi amerikai elnökválasztások idején, ezúttal is a választópolgároknak csak kb. a fele szavazott, a jogosultaknak összesen 53, 2 százaléka. Ami azt jelenti, hogy a szavazásra jogosultak összességének 30 százaléka választotta meg egy második terminusra a jelenlegi elnököt. Erről az oldalról nézve a győzelem mindenesetre kevésbé átütőnek tűnik.”7 Mindez, persze, nem változtat azon a tényen, hogy az Egyesült Államok politikacsináló vezető köreinek — és az általuk manipulált szavazóknak — a bizalmából, megbízásából Ronald Reagan 1984 őszén újabb négy esztendőre elnyerte az elnöki tisztet. A kérdés: miért? Milyen erények és eredmények alapján vélte úgy a politikameghatározók szőkébb monopoltőkés rétege és a felszíni hangulatot jelentő „újkonzervatív” tömeg, hogy továbbra is Reagan a jó zászlóvivő? Negatív oldalról közelítve a válaszhoz, mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a Demokrata Párt már a carteri évektől vezetési válságban szenved, s az elnökválasztási kampány idejére sem tudták az egységnek akár a látszatát megteremteni. Az amerikai politikai színtéren régóta jelenlévő Walter Mondale esélytelen indítása inkább az igazi vezéregyéniség hiányának beismerését jelentette. Másrészt a Demokrata Párt politikai irányvonalát hagyományosan, döntő mértékben meghatározó keleti parti finánctőke változatlanul térvesztésben van az „újgazdag” kaliforniai monopoltőkével szemben. A Köztársasági Párt oldaláról szemlélve a választási győzelmet, az kétségtelen, hogy a pártnak és személy szerint Reagannek sikerült elfogadtatni azt a tételt, miszerint az elnök az első fordulójában jó, sőt kiváló munkát végzett. Ebben a propagandasikerben kimagasló szerepe volt az elnök és az amerikai sajtó közti jó viszonynak. „Ronald Reagan nem hiába állt a tömegkapcsolatok nagy szakértőjének hírében, de nincs 31
