Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)

1987 / 1. szám - Csaba László: A KGST és a nyolcvanas évek kihívása II.

országait mindkét fő piacukon erőteljes alkalmazkodásra kényszeríti, s e megkerülhetetlen feladat a megelőző éveknél is sokkal nagyobb erőfeszítéseket, sőt áldozatokat követel az 1980-as évek hátralévő részében. A külpiaci igényekhez való hosszabb távú, szerkezeti jellegű illeszkedés mindig és mindenütt nem lebecsülhető társadalmi költséggel is jár. A következő években Kelet-Európábán a mindkét fői viszonylatú kivitel a megtermelt bruttó hazai termékeknek a korábbiaknál is nagyobb hányadát veszi igénybe, mivel az adósságszolgálathoz, illetve -csökkentéshez a szerkezeti okokból növekvő árveszteségeket ily módon tudják csak ellensúlyozni. A kelet-európai országokban kialakult ellátási színvonalat, az életminőség és a környezetvédelem, valamint az infrastruktúra gondjait ismerve nem megalapozott az a feltételezés, hogy a belső felhasználás további csökkentését jelentő pótlólagos segélyezés — elvileg nemes — céljára az egyes országok társadalmát mozgósítani lehetne, vagy akár csak a megértést tömegméretekben el lehetne nyerni ehhez. Nem érdektelen felidézni, hogy a harmadik világ ügyeiben általában igen tevékeny NDK álláspontja szerint az Európán kívüli KGST-tagországok gazdasági megsegítésének fő formája a nyersanyag-kitermelő ágakba irányuló beruházási hozzájárulás lehetne, amennyiben az így létrejövő termelés hosszú távon (legalább 15—20 éven át) biztosítaná a hitelező országok gazdaságának nyerstermékellátását.27

Már a csúcstalálkozó határozataiban is nagy szerepet játszott a tagországok vállalatai és intézményei közötti közvetlen kapcsolatok szorgalmazása, amit az úji szovjet vezetés láthatóan külön is szívügyének tekint. Ha a KGST-térségben folyó munkamegosztás egyre nagyobb mértékben a feldolgozó iparágak közti tevékenységcsere előrehaladásának függvényévé válik, akkor ehhez — a közgazdaságtanban régóta bizonyított összefüggéseknek megfelelően — a jelenleginél jóval rugalmasabb és decent- ralizáltabb együttműködési módszerekre van szükség. Az külön is figyelmet érdemel, hogy egyre több szovjet elemző bírálja azokat az önigazoló nézeteket, amelyek szerint a fennálló szabályozás már megfelel ennek a követelménynek. Az új megközelítés jeleként gyakrabban olvashatók a naturális tervezésnek nemcsak az előnyeit, hanem a — feldolgozó ágakban különösen szembetűnő — hátrányait is bemutató elemzések.28 Az ebben a szemléletben gondolkozó szerzők nyilvánosan is vitába szállnak a hatóságok önigazoló nyilatkozataival, és kifejtik, hogy a közvetlen kapcsolatokban a vállalati kezdeményezés nem szűkülhet le — mint hagyományosan — a tervteljesítés ügyesebb útjainak-módjainak megtalálására. Vagyis a vállalati szint kezdeményezését nem helyettesítheti a tervvégrehajtás.28 Ez a megközelítés az 1986. évi ülésszak előkészítése során hivatalossá vált. Az SZKP KB gazdasági hetilapjában megfogalmazódott, hogy a ko134