Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - Tengerdi L. Miklós: Világgazdasági erőviszonyok, nemzetközi befolyás és gazdaságpolitika a nyolcvanas években: a fejlett tőkés országok
A verseny hiányából származó veszteségeket a Közös Piac országaiban évi 90 milliárd márkára becsülik. Minél nagyobb mértékben használják fel a kormányok az állami megrendeléseket a nemzeti ipar támogatására, annál kisebb az Európai Közösség szerepe. A nemzeti iparok különféle támogatásai révén a kormányok lényegében az egységes nyugat-európai piac létrejöttét gátolják. Az egységes piac előtti akadályok között megemlíthető még a szolgáltatások szabad áramlásának adminisztratív korlátozása, valamint, hogy a harmadik országokkal szembeni vámon kívüli korlátozások erősödése az EGK-n belül is a származási bizonyítványok követelésének elterjedéséhez vezetett, ami további költségeket ró a közös piaci szállítókra. Nyugat-Európa világgazdasági pozíciói az élvonalbeli ágazatokban az Egyesült Államokkal és a Japánnal szemben a piacnagyság, nem pedig a technológia, a termelési szféra körében keresendő okok miatt romlanak elsősorban. Hiszen a lemaradás a sorozatigényes ágazatokban a legerőteljesebb, a kis sorozatnagyságú, kisebb piacokat igénylő decentralizáltabb területeken viszont nem tapasztalható. A közös piaci integráció cél-, eszköz, és intézményi rendszere az ötveneshatvanas években alakult ki, illetve szilárdult meg, ezért annak az időszaknak a realitásait tükrözi. Ennek megfelelően az integrációs tömörülés célrendszerének középpontjában a lemaradó ágazatok (mezőgazdaság, acél- és hajógyártás, köny- nyűtpar stb.) védelme állt. A műszaki fejlődés élvonalbeli ágazatainak, területeinek fejlesztése nem volt kiemelt cél, az integrációs mechanizmusok nem segítették a műszaki fejlődést. Az élvonalbeli területek fejlesztését ösztönző, elég szerény erőforrásokat mozgósító közösségi szintű programok is elsősorban a termelési szférát tekintik meghatározónak (valószínűleg abból kiindulva, hogy egyes amerikai vállalatok - IBM, Xerox stb. - több pénzt fordítanak bizonyos területek - például az irodaautomatizálás - fejlesztésére, mint a nyugat-európai vállalatok összesen). A termelési szférára vonatkozó programokhoz (Unidata, Esprit stb.) képest kevesebb előrelépés történt a nyugat-európai piac egységesítése terén. 1971 és 1976 között ugyan már kidolgoztak közösségi irányvonalakat az állami-közületi megrendeléseknek a más tagországok vállalatai által történő elnyerésének feltételeiről, de azokat vagy nem tartották be, vagy lényeges területeket, így például a távközlést kezdettől fogva kivételnek tekintettek. A Közös Piac szakértői megegyeznek abban, hogy az Egyesült Államok és Japán mögötti felzárkózás az élvonalbeli ágazatokban újabb lépéseket tesz szükségessé a nyugat-európai integráció fejlesztésében. Ebben a felfogásban a piaci integráció nem egyszerűen technikai probléma, hanem politikai kérdés is. Erősítése nem választható el a nyugat-európai integráció cél-, eszköz- és intézményi rendszerének, működési mechanizmusának a kor követelményeihez való igazításától. Ilyen értelemben megállapítható, hogy az Egyesült Államok és Japán előretörése a méretgazdaságossági megtakarításokra érzékenyen reagáló élvonalbeli ágazatok körében kisebb mértékű lett volna a megfelelő nyugat-európai, illetve 83
