Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Barbi Balázs: Indonézia helye és szerepe Délkelet-Ázsiában
megszerzésével, sőt azt külpolitikája központi elemének tekinti. A rendszer azonban ma még nem tekinti érettnek a helyzetet a hatalmi törekvések nyílt érvényesítésére, mert ez akadályozhatná más irányú külpolitikai terveinek megvalósítását, érdekeinek védelmét. Egyúttal tudomásul veszi azt, hogy a regionális hatalmi rendszert meghatározó elemek, így a külső hatalmak az indokínai csoportosulás és az ASEAN szervezete alkotta összetett rendszeren belül maga még csak kisebb szerephez jut, és önmagát visszafogva, a nemzeti és nemzetközi feltételekhez lehetőség szerint rugalmasan alkalmazkodva próbálkozik érdekei védelmével, hatalmi törekvéseinek lassú, fokozatos megvalósításával. Az indonéz vezetés mindig is nagy figyelmet fordított a délkelet-ázsiai hatalmi mozgásokra, az erők változására, a regionális biztonságra. Az el nem kötelezettséget vállaló, sőt kezdeményező ország a függetlenség elnyerését követően igyekezett elhatárolódni a térségben jelenlevő imperialista hatalmaktól, aminek következtében kínai befolyás alá került. Az 1965-ös eseményeket követően az új rendszer számára egy ideig létszükséglet volt a megfelelő hatalmi támasz fellelése. Erre a szerepre az Egyesült Államok vállalkozott. A délkelet-ázsiai feltételek változásával, így egyebek között az amerikaiak szerepének módosulásával, az „új rend” megszilárdulásával, az 1970-es évek közepére enyhült az a többé-kevésbé kiszolgáltatott állapot, függés, amelyet a Szuharno-kormányzat a politikai elismerés és a gazdasági segítség érdekében vállalt. Az Egyesült Államok értéke viszonylagos módon csökkent az indonéz vezetés számára, s az ország maga is kezdte fokozatosan visszanyerni azt az erőpozíciót, amely a külpolitikában korábban jellemezte. Sőt - mint utaltunk rá - regionális ügyekben lehetősége a megelőző időszakokhoz képest erőteljesen javult is. Az 1970-es évek közepén úgy tűnt, hogy elérkezett az indonéz vezetők által várt és remélt pillanat, amikor Délkelet-Ázsiában meggyengül és ellensúlyoz- hatóvá válik a külső jelenlét. Az Egyesült Államok visszavonulásával - tekintetbe véve a Szovjetunió és Kína akkori viszonylag gyenge pozícióit, illetve az ASEAN megerősödését és Vietnam regionális (szubregionális) hatalmi kiemelkedését - nem volt irreális az a feltételezés, hogy Délkelet-Ázsiában a külső erők befolyása visszaszorítható (bár teljesen meg nem szüntethető). Az indonézek tehát azzal számoltak, hogy a térségben enyhül a nagyhatalmi beavatkozás és „fenyegetés”.11 Ezt a reményt tükrözték azok a nyilatkozatok, állásfoglalások, amelyek Vietnam regionális vezető szerepének elismerésére vonatkoztak, és közvetve felajánlották a befolyási övezetek felosztását Vietnam és az ASEAN (illetve eléggé egyértelműen a szervezet vezető tagja, Indonézia) között. Indonéz értékelések szerint a kambodzsai események változtattak a helyzeten. Eltekintve a Szovjetunió és Vietnam külpolitikáját meghatározó szocialista alapelvektől, és ezzel mintegy egyenlőségjelet téve valamennyi „nagyhatalom” között, az indonézek olyan értékelést fogadtak el, miszerint az indokínai fejlemények eredményeként az addig viszonylag csekélyebb jelenléttel bíró szocialista nagyhatalmak megerősítették pozícióikat és befolyásukat Délkelet-Ázsiában, a 7°
