Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Barbi Balázs: Indonézia helye és szerepe Délkelet-Ázsiában
tennie kellett, illetve ezek az államok megakadályozhatták (megakadályozhatják) a nemzeti érdekek érvényesítését. Viszont éppen a nagyhatalmakkal való kezdeti küzdelem során érlelődött meg a gondolat, hogy Indonéziának partnerekre van szüksége, akik segíthetnek törekvései megvalósításában. H. Feith, az ország neves kutatója elsősorban a kormányzat elhivatottság-érzetével, az új, feltörekvő erők vezetésének vállalásával magyarázza Sukarno és az 1965 előtti indonéz kormányok rendkívül aktív külpolitikáját és semleges, el nem kötelezett szereplését.3 Kétségtelen, hogy Sukarno a nemzetközi politika színterén is hirdetni kívánta sok szempontból haladó eszméit, s személy szerint egy, szinte messia- nisztikus szerepkör betöltésére vágyott. A különböző kapcsolatépítési törekvések - a haladó eszméken túl - azonban inkább az említett reálpolitikai igény kielégítésére vonatkoztak. Az 1965-ben hatalomra került „új rend” a külső kapcsolatok rendszerét nem ítélte kielégítőnek, és - természetesen a megelőző kormányzatétól különböző ideológiai-politikai természeténél fogva is - új kapcsolatokat kezdett kialakítani. Ennek keretében nemcsak az egyes külső hatalmakkal fenntartott kapcsolatok módosultak, hanem megváltozott a szomszédos államokhoz fűződő viszony is. A hatalom új birtokosai sem adták fel azonban a térségbeli vezető szerepre vonatkozó aspirációkat, bár annak megszerzését csak a távolabbi jövőben tartották elképzelhetőnek, és módosult az ehhez igénybe vett eszközök rendszere. R. Fifield azt írja, hogy Sukarno sohasem tudott „sikeres forradalmárból Indonézia társadalmi és gazdasági fejlődésének békebeli vezetőjévé válni”.4 A néhai elnök személyes hibái, a gazdasági kérdések iránti mérsékeltebb fogékonysága és a forradalmi lendület „mindenhatóságába” vetett hite is (a nem csekély szerepet játszó külső politikai és gazdasági akadályok mellett) egyaránt közrejátszottak abban, hogy az 1960-as évek közepére Indonézia belső társadalmi-gazdasági helyzete megingott, és külkapcsolatai sem szilárdultak meg. Az „új rend” sok tekintetben tanult az előző időszak hibáiból. Első számú feladatként kezelte a gazdaság stabilizálását, felismerve, hogy ez mind az új rendszernek, mind magának Indonéziának életbevágóan fontos. (S bár ez korántsem a társadalmi igazságosság, hanem a tőkés termelési és elosztási viszonyok közepette valósult meg, hiba lenne nem észrevenni, hogy a fejlődés kedvezően érintette a lakosság szélesebb rétegeit is.) Az „új rend” a gazdasági célokra összpontosítva, annak alárendelve határozta meg - politikailag-ideológiailag is determinált - külkapcsolatait, s így az indonéz külpolitika visszafogottabbá vált. Ez részben növelte a nyugati hatalmaktól való függést, de nem korlátozta olyan mértékben a külpolitika cselekvési szabadságát, amely sértette volna a rendszer külpolitikai érdekeit, veszélyeztette volna a nemzeti célok hosszú távú megvalósítását. Sukarno a függetlenség elnyerése és a belső (állami-nemzeti) egység több-kevesebb sikerrel történő megteremtését követően kihasználhatta azt, hogy Indonézia közvetlen környezetében nem volt olyan hatalom, amely tényleges veszélyt jelenthetett volna számára. 66
