Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Réti György: A mediterrán térség és Európa
Az Egyesült Államok tovább fokozta a Líbiára gyakorolt nyomását, azzal a szándékkal, bogy rákényszerítse a független külpolitikájáról való lemondásra. A terrorizmus elleni harc ürügyén 1986 áprilisában Líbia ellen intézett amerikai légitámadást, amelynek 37 halottja és több mint száz sebesültje volt, még az Egyesült Államok nyugati szövetségesei közül is csak Nagy-Britannia támogatta egyértelműen. Erről az akcióról írta a tekintélyes római külpolitikai folyóirat, a Politico Internationale: „A terrorizmust, bármennyire vulkanikus is, nem lehet katonai eszközökkel kiirtani. Az egyetlen fegyver a gazdaságilag alátámasztott politikai elkötelezettség a terrorizmust támogató országokkal szemben... A retorzió joga, még ha a »jogos önvédelem« tetszetős jelszavával támasztják is alá, végül is nem talál igazi támogatásra Európában.”19 Mint ismeretes, az Egyesült Államok óriási összegeket fordított és fordít a földközi-tengeri és a perzsa-öbölbeli szövetségeseinek felfegyverzésére. S. Silvestri joggal állapította meg ezzel kapcsolatban: „Az olyan hazárdjáték, mint Irán túlzott felfegyverzése vagy az Egyiptom, Izrael és Szaúd-Arábia felfegyverzése melletti végletes elkötelezettség, azt a hamis látszatot kelti, mintha e térség biztonsága elsősorban a katonai erőegyensúlytól függne, ama séma szerint, amely Közép-Európában alakult ki. Valójában azonban az igazi válságok a belső mozgásokból, a társadalmi-gazdasági problémákból vagy korlátozott konfliktusokból erednek. Ezek alapjaiban feszítik szét a kérdéses államok társadalmi szövetét, és ebben a vonatkozásban a legmodernebb katonai felszerelés sem játszhat semmiféle szerepet.”20 Az iráni események fényesen igazolták ezt a megállapítást. A politikai-gazdasági-társadalmi szempontból még lényegében nem teljesen kialakult ázsiai és afrikai államok túlfegyverkezése inkább bizonytalansági, semmint biztonsági tényező. A mediterrán térség stratégiai felértékelését tükrözte az a jelentés, amelyet Giovanni Torisi tengernagy, olasz vezérkari főnök török és görög szakértők bevonásával készített. Az „Új helyzet kialakulása a Földközi-tenger térségében az iráni forradalom és az afgán fejlemények hatására” címmel közölt jelentés megállapítja: „A Földközi-tenger térsége - amely eddig stratégiailag másodrendűnek volt tekinthető - éppen olyan demarkációs vonallá vált, mint a Hamburg-Passau vonal, s ezzel az eddigi mellékhadszíntér előretolt arcvonallá változott.”21 Az olasz tengernagy, a többi NATO-stratégához hasonlóan az állítólagos „szovjet veszély” megnövekedésével magyarázza a NATO földközi-tengeri jelenléte megerősítésének szükségességét és tevékenységi körének a Perzsa-öböl térségére való kiterjesztését. Az ún. szovjet veszély visszatérő elem a nyugati politológia zsargonjában. Ennek illusztrálására idézzük H. L. Chambers amerikai katonai szakíró „Az enyhülés és a kelet-mediterrán térség” c. tanulmányát: „A mostani térségbeli amerikai jelenlét összefügg a NATO elkötelezettségével, és annak szükséges25
