Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Fülöp Mihály: Jean Christopher Romer: Enyhülés és vasfüggöny
nak az 1954. április 28-án aláírt kínai-indiai szerződésben és az 1955. áprilisi bandungi értekezleten megfogalmazott öt alapelvet tekinti:- a szuverenitás és területi integritás kölcsönös tiszteletben tartását;- az agresszióról való lemondást;- a más államok belügyeibe való be nem avatkozást;- a kölcsönös előnyöket és az államok közötti egyenlőséget;- a nemzetközi együttműködést a békés egymás mellett élés viszonyai között. A felsorolt elveket egészítette ki az európai biztonság és együttműködés Helsinkiben, 1975. agusztus i-jén elfogadott tíz alapelve. J. C. Römer a békés egymás mellett élés politikai gyakorlattá válását az SZKP XX. kongresszusa után konfliktusokkal terhes folyamatként írja le. A kelet-nyugati hidegháborús feszültség ugyanis csak a második világháború befejeztével megoldatlan kérdések nyugvópontra jutásával hagyhatott alább, és a központi kérdés — a Németországgal kötendő békeszerződés ügye - olyan „megoldást” kapott, amelyet eredetileg az antifasiszta koalíció egyik győztes nagyhatalma sem kívánt. A két német állam betagozódása az egymással szemben álló katonai-politikai szövetségi rendszerbe Németország újraegyesítését a beláthatatlan jövőbe utalta. A második berlini válság (1958. október 27.-1961. augusztus 12.) a berlini fal felépítésével a kettéosztottságot fizikai valósággá tette, és ugyanakkor a két német állam elismerését politikai kényszerré változtatta. J. C. Römer a konfliktusmegoldás sajátos módjának tekinti az „egységes német kormánnyal” kötendő békeszerződés ügyének lehetetlenné válását: „...bizonyos értelemben a status quo megszilárdult, és a helyzet stabilizálódott. Mindez a békés egymás mellett élés jellemzője: a párbeszéd egy pillanatra sem szakadt meg, a válságok - bármennyire súlyosak is legyenek - nem egy még konfliktusosabb helyzethez vezetnek, hanem éppen ellenkezőleg, egy - néha még a korábbinál is - szilárdabb egyensúlyhoz való visszatérést jelentenek. A békés egymás mellett élés gyakorlati politikává válásától kezdve - s jelentős részben a nukleáris fegyvereknek köszönhetően - a politikai válság többé nem a háború közvetlen előzménye.” (44. 1.) Németország tehát bizonytalan és vitatható státusú megszállási zónákból két különálló állammá alakult, amelyek fokozatosan beilleszkedtek szövetségi rendszereikbe. A normalizálódással együtt, vagy annak ellenére a két társadalmi-politikai rendszer, illetve szövetségi rendszer legfontosabb összeütközési-érintkezési „felülete” maradt az NDK-NSZK államhatár. J. C. Römer - alapjában véve Európa- központú tanulmányában - kitér az európai politikai helyzet és a kontinensen kívüli válságok kölcsönhatására is. A hidegháború időszakában a koreai háború (1950. június 25.-1953. július 27.) alakította ki a (nyugat-)európai politikusokban annak tudatát, hogy Ázsia a kelet-nyugati összeütközés másik legfontosabb területe lett. A koreai helyzet kivetítése a német kérdésre azt a feltételezést erősítette, hogy az újraegyesítési törekvések Európában is fegyveres konfliktust robbanthatnak ki. Ez a hamis analógia nagyban hozzájárult- a később hamvába holt - (Nyugat-)Európai Védelmi Közösségre vonatkozó szerződés aláírásához, az NSZK-nak a NATO-ba való integrálásához. Az 1961. április 17-18-i ellenforradalmi inváziós kísérlet Kubában, majd az 1962. október 22-ével kezdődő kubai rakétaválság a kelet-nyugati kapcsolatok egyik legjelentősebb fordulópontja lett. J. C. Römer a konfliktus békés megoldását, az Egyesült Államoknak a kubai invázióról való lemondását a békés egymás mellett élés időszakában létrejött konfliktusok jellegzetes megoldásának tekinti: „összeütközés, de a párbeszéd folytatásával”, ugyanakkor a válság súlyossága, az a rendkívüli feszültségi állapot, amely ennek következtében kialakult, a szovjeteket és az amerikaiakat egyaránt párbeszédük feltételeinek felülvizsgálatára szorította. (61. 1-) 149
