Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Hülvely István: Paczolay Péter - Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története
cs a szociálpszichológia eredményeit. Kategóriarendszere, problémafelvetése, megközelítésmódja elsősorban ezekkel rokon. A politikatudomány főként a modern politika problémáival foglalkozik; ezek leírását és magyarázatát szolgáló elméletek kialakítását tűzi ki célul.” (7. 1.) Ez az álláspont a mai hazai és nemzetközi politikatudományi törekvések egyik markáns vonalát emeli ki, mégpedig azt, amely - a szociológiai jellegű empirikus-analitikus módszerekhez hasonlóan - elsősorban a politikai rendszert és annak elemeit vizsgálja. így a kötetnek van egy olyan korszerű és aktuális vezérfonala, amely a politikaelmélet megelevenítéséhez szükséges, s amely megóv attól, hogy az egész történet egyszerű „arcképcsarnok” maradjon, annak a puszta felsorolása, hogy mit mondtak a különböző gondolkodók a politikáról, az államról és a hatalomról. Paczolay Péter és Szabó Máté művében a formációelmélet érvényesítésével a politikai eszmék különféle irányzatai sajátos módon tipizálódnak a politikának a formáción belüli helye és szerepe alapján. A különböző irányzatok társadalomtörténeti helyének, a különböző nemzetiségű kortársak „egyidejűségének” és „különide- jűségének” társadalomtörténeti megvilágítása lehetővé teszi, hogy érthetővé váljon a történeti „bölcsességek” történelmi értelme is. A könyv belső logikáját az eszmetörténeti anyag tartalmi átformálódásának bemutatása adja. A politikáról (államról, hatalomról) való gondolkodás történetének felvázolásából megismerjük, hogy a politika elemzése miként veszíti el vallásos és metafizikai jellegét, miként szabadul meg „történelem feletti” magyarázataitól, miként válik benne a politika valóban azzá, ami: az emberiség prózaian és fájdalmasan evilági ügyévé - a hatalomért való küzdelem, a történelmi érdekellentétek végigharcolásának és kihordásának eszközévé és formájává. Mindez azonban rendkívül ellentmondásos és visszaesésektől sem mentes fejlődési folyamatban megy végbe. A szerzők mindjárt a könyv elején hangsúlyozzák azt a kitüntetett szerepet, amelyet az ókori demokráciák játszottak ebben a fejlődésben. „A rövid életű athéni demokrácia, s az annak válságkorszakában Platon és Arisztotelész munkásságával létrejött politikaelmélet az intézmények és az elméletek síkján egyaránt napjainkig továbbélő mintákat teremtett. Minden kor a saját szemüvegén át olvasta Platont és Arisztotelészt. A középkor bizonyos időszakában felelevenítik elméletüket, és tulajdonképpen csak az ő írásaik jelentik a politika- elmélet forrásait... A reneszánsz is merít belőlük, de legeredetibb képviselői már áttörik az ókori sémákat. A felvilágosodásban inkább a görögségnek a demokrácia mintái megteremtésével nyújtott teljesítménye, semmint politikaelméleti öröksége él tovább.” (25.1.) A későbbi időszak nagyon egyenlőtlenül adja hozzá mindehhez saját teljesítményét, miközben hol az ideális fejtegetés, a metafizikai megalapozás irányában, hol pedig - mint Machiavelli, Morus és Bodin esetében - a szeku- larizáltabb és a más tudatformák befolyásától megtisztított politikaértelmezés felé orientálódik. A polgári politikaértelmezések történetét már határozottan a szekularizáció és vele a politika autonómiájának és belső törvényszerűségeinek a felismerése mozgatja és hajtja előre. A könyv igazi „rekonstrukciós” munkája tulajdonképpen innen kezdődik. Korról korra haladunk előre a „politikatudomány” kialakulása felé. A szerzők részletesen bemutatják, miként uralják a XVII. és XVIII. század gondolkodását egyfelől a természet jogi alapozottságú szerződéselméletek, másfelől a történeti-institucionális irányzat képviselői. Elméleteik messze túlélik korukat, s későbbi irányzatok forrásává válnak. A forradalmak korának bemutatása az új rendnek a régi elleni harcát, a radikális és a mérsékelt irányzatok közötti küzdelmet, a polgári politikai berendezkedés körüli vitákat, a liberális eszmék előretörését, a parlamentarizmus, a plurális demokrácia, az abszolutizmus, a jakoIJ5