Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Hans Günter Brauch: Támadás a kozmoszból. Fegyverkezési verseny a világűrben
messzemenően autonóm módon fejlődött, s már igen korai szakaszában függetlenedett a Szovjetunióban tevékenykedő német szakemberek munkájától. A könyv elemzésének központi módszertani-tartalmi iránya a fegyvertechnológiák szerepének és ennek nyomán a fegyverrendszerek destabilizáló hatásának vizsgálata a szovjet és az amerikai katona- politika viszonyában, mindenekelőtt a világűr katonai felhasználásának a területén. Brauch elutasítja a „technológiai imperatívusz” elméletét, amely a fegyverkezés innovációs folyamatait elválasztja a hadászati és a külpolitikai keretfeltételektől, és autonóm mozgástörvényeket tulajdonít nekik. így aligha tartható fenn az az álláspont, miszerint a hatvanas évek elején az amerikai szárazföldi telepítésű és tengeralattjáró-fedélzeti interkontinentális rakétaarzenál kifejlesztése pusztán a Kennedy által deklarált „rakétarésre” való egyszerű válaszadás volt. Valójában a fegyverkezés csak akkor válhat valamilyen „technológiai imperatívusszá” - idézi a szerző D. Senghaas gondolatmenetét -, ha a fegyverkezés alapjául szolgáló valódi vagy fiktív „fenyegetettségi percepció” fennáll, és a politikai, katonai, ipari érdekek olyan koalíciója jön létre, amely a technológiai lehetőségeket a politikai döntések révén kívánja megvalósítani. A hatvanas évek eleje óta - írja Brauch - a fegyverzetkorlátozásnak nem sikerült a fegyverkezés innovációs folyamatait lefékezni, sőt e megállapodások belpolitikai elfogadását az Egyesült Államokban rendszerint arra használták fel, hogy új fegyverkezési programokat engedélyeztessenek, vagy a meglévők végrehajtását felgyorsítsák, s a soron következő tárgyalásokon aduként használják fel. Brauch a fegyverrendszerek védelmi vagy támadó jellegének a fontossága helyett inkább a stabilizáló, illetve destabilizáló funkcióik megkülönböztetésére helyezi a hangsúlyt. Szerinte azok a fegyverek és cselekmények minősíthetők destabilizálónak, melyek a meglepetésszerű támadás előnyeit és esélyeit növelik, míg a fegyverzetkorlátozás útját megnehezítik. Természetesen - ismeri el a szerző - az adott fegyverek stabilizáló vagy destabilizáló funkcióját elszigetelten aligha lehet megítélni; csak a többi, párhuzamos fegyvertechnikai újítás, továbbá a katonai erők struktúrája és stratégiája, valamint a világpolitikai célok és a háború kitöréséről szóló forgató- könyvek összefüggésében alakítható ki megalapozott vélemény róluk. A tisztán defenzívnek tekintett olyan fegyvertechnika, mint a ballisztikus rakétavédelem, akkor kaphat destabilizáló funkciót, ha bevezetése olyan támadófegyverek kifejlesztésével, illetve rendszerbe állításával kapcsolódik össze, mint az MX vagy a Midgetman rakéta. Az ilyen fejlődés egyfelől növelheti az ellenségesnek minősített katonai célpontokkal szembeni támadó opciók számát, másfelől erősíti a saját parancsnoki hírközlési rendszerek védelmét. Brauch ebből a nézőpontból ítéli meg a „szputnyiksokk” óta az Egyesült Államokban a támadó vagy védőfegyverek elsőbbségéről folyó vitát. A hatvanas években, McNamara hadügyminisztersége idején a támadófegyverrendszerek (ICBM, SLBM) játszottak meghatározó szerepet, amihez jelentősen hozzájárult az amerikai rakéták több robbanófejjel történő ellátása és a katonai céloknak ezzel összefüggő nagyobb lefedési képessége. C. Clifford és M. Laird minisztersége idején egy minimális rakétavédelmi képesség (Safeguard, ABM) létrehozása is helyet kapott az amerikai koncepcióban. A Schlesinger-féle „korlátozott nukleáris opciók” ismét a támadófegyverek változatlan elsőbbségét erősítették meg, olyannyira, hogy 1975-ben a SALT-I szerződésben biztosított rakéta védelmi ABM- rendszereket is megszüntették. A Reagan 1983. márciusi „csillagháborús” beszédében kifejtett koncepció-ahogya szerző könyvének több részében is elismeri, különösen az egyidejűleg folyó legyverfejlesztési programokat tekintve — végső soron a támadótegyverek prioritását s ezzel a hadászati fölény megszerzésének a politikáját erősíti meg. Brauch számára a világűr polgári és katonai hasznosítása alig, illetve egyáltalán nem különböztethető meg. Ezért az űrfegyverkezés megindulását az első mesterséges hold felbocsátásának idejétől, 1957-től számítja. Kitér arra is, hogy 1957 és 1980 között milyen világ- politikai feltételek között bontakozott ki az űrfegyverkezés, milyen kölcsönhatás zajlott le a fegyvertechnikák fejlődése és a hadászati doktrínák alakulása között. Az amerikai és a szovjet katonapolitika fejlődésében három fegyvertechnikai fejlesztés (a robbanófejek, a hordozórendszerek és az ún. kiegészítő technikák, azaz a műhold-, illetve irányítási rendszerek) forradalmasító hatásait tartja meghatározónak. Brauch szerint i960 és 1980 között a fegyvertechnika fejlődését - a megnövekedett felderítési lehetőségek következtében - igen nagy mértékben a világűrbe helyezett pasz- szív rendszerek (például a felderítő mestersé148
