Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Galambos Judit: Joseph Nye (szerk.): Hogyan készül Amerika Szovjetunió-politikája?
programjait és szovjetellenességét. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint azonban már 1982-re felülkerekedett a választókban a béke iránt érzett aggodalom, és ezzel megnőtt az elnökre gyakorolt nyomás, hogy fegyverzetkorlátozási tárgyalásokat kezdjen a Szovjetunióval. A konzervatív jobboldal nyomása viszont éppen ellentétes irányú. Destler arra mutat rá, hogy a közvéleményben meglévő ambivalenciát a kongresszus nemhogy csökkentené, hanem inkább tovább növeli. Ennek okát abban látja, hogy a kongresszus szervezeti felépítése és működési mechanizmusa olyan, hogy az „össznemzeti” érdekek helyett inkább a részérdekek képviseletének kedvez, és a döntéseit túlzottan befolyásolja a pártok (az érdekcsoportok) közötti versengés. A kongresszusban nincs egyetlen olyan bizottság sem, ahol a Szovjetunióval kapcsolatos politikát átfogóan meg lehetne vitatni. E politika különböző vetületeivel más-más bizottságban foglalkoznak, és az ezek közötti véleményeltérés gyakran lehetetlenné teszi egy egységes álláspont kialakítását. (Ez történt a SALT-II ratifikálása kapcsán is.) A hetvenes évek kongresszusi reformjai decentralizálták a törvényhozást, és ez nemcsak a kongresszuson belül nehezítette meg a kompromisszum kialakítását, hanem a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között is. Mindez azt a benyomást keltheti a kívülállóban - állapítja meg Destler -, hogy az Egyesült Államok képtelen következetes külpolitikát folytatni. A megoldást olyan kongresszusi reformban látja, amely a biztonság katonai és politikai vonatkozásaival való foglalkozást egy közös bizottság hatáskörébe rendelné, amely hatékony közvetítő lehetne a különböző kongresszusi csoportok, illetve a törvényhozás és a kormány között. Ehhez azonban - teszi hozzá - olyan eredményes és határozott vezetőkre van szükség a kongresszusban és a kormányzatban egyaránt, akik képesek kiegyensúlyozottabb és centristább külpolitika folytatására, összhangban a választók béke és erő iránti igényeivel. A külpolitika irányításában az elnöknek kulcsszerepe van. O az, akinek következetességet, összhangot és hosszú távú előrelátást kell a külpolitika irányításába vinnie; ő az, aki mozgósítani tudja a kongresszust és a közvéleményt egyes akcióinak támogatására; ő az, aki összefogja és irányítja a nyugati szövetség biztonságpolitikáját, aki megnyeri a szövetséges országok vezetőit az Egyesült Államokkal való együttműködésnek; végül ő az, aki a kormányzatot irányítja, biztosítja annak hatékony működését, és támaszkodik rá politikájának előkészítésében és végrehajtásában. Mindehhez világos, következetes, tartós és kiszámítható politikai vonalvezetésre van szükség. Botvie szerint a második világháború utáni nyolc amerikai elnök egyike sem felelt meg ezeknek a követelményeknek. Többségük egyáltalán nem rendelkezett a külpolitika irányításához szükséges képzettséggel és tapasztalatokkal. Az a gyakorlat, hogy megválasztása után mindegyik elnök lecseréli maga körül szinte a teljes felső vezetést, azzal jár, hogy éppen a kezdeti időszakban, amikor ki kellene alakítania külpolitikai stratégiáját, erre nemcsak ő maga nem alkalmas, de tanácsadói sem, akik többségükben éppolyan járatlanok a külpolitika és a szövetségi kormány ügyeiben, mint maga az elnök. Ez a külpolitikai vonalvezetés folyamatosságának rendszeres megszakadásával és időnkénti ösz- szezavarodásával jár. Ami a stratégia meghatározását illeti, Bowie szerint a következőkből kell kiindulni: tisztázni kellene, hogy egyáltalán mik a Nyugat érdekei, milyen ezek fontossági sorrendje, és milyen eszközök és erőforrások állnak rendelkezésre az ezen érdekeket szolgáló külpolitika kivitelezéséhez. Ugyanakkor fel kellene hagyni a Szovjetunió hullámzó és szélsőséges megítélésével, tehát az engesztelhetetlen ellenségeskedés és az „illúziók” közötti ingadozással, és reálisabb, kiegyensúlyozottabb módon kellene közelíteni hozzá, olyan politikai fellépéssel, amely egyesíti az erőt és határozottságot a tárgyalási és kompromisszumkészséggel. A hatékony és következetes elnöki politikát az segíti, ha a struktúrában: 1. a döntés- hozatali mechanizmus egyrészt a Nemzetbiztonsági Tanácsra támaszkodik (amely igénybe veszi a minisztériumok tisztviselőinek szakértelmét, és bevonja őket a politikai irányvonal kialakításába, ugyanakkor lehetővé teszi az elnök számára, hogy rendszeresen szembesüljön a csúcstisztviselők között folyó vitákkal), másrészt a napi, taktikai kérdésekkel kapcsolatos döntések során rugalmas, kevésbé formális módszerekre is. 2. A külügyminiszter az elnöki külpolitika első számú tanácsadója és végrehajtója, ugyanakkor ő is alá van vetve a Nemzetbiztonsági Tanács fegyelmének, és biztosítva van minden érdekelt csúcstisztviselő bevonása. 3. A nemzetbiztonsági főtanácsadó nem külpolitikai tanácsadó, hanem koordinátor, akinek az a feladata, hogy biztosítsa a különböző minisztériumok és kormány144
